Jodi Picoult: Szívverés



Ha azt mondod, hogy megjelent magyarul egy új Jodi Picoult-regény, akkor azt mondom: hajjaj! Íme egy újabb morális válsághelyzet, ezer kérdéssel, és ugyanennyi nehéz válasszal, amiket már megint nem az író fog megadni. Hanem ott maradsz te, Olvasó, a lehetetlen élethelyzetek, nehéz sorskérdések elolvasása után a kavargó gondolataiddal. Ez az, amihez a szerző nagyon ért: kérdéseket hagy maga után.

A (magyarul megjelent, hiszen a könyv eredetileg 1993-as) legújabb kérdés az, hogy mit tegyen egy nő, ha már anyává vált, de megmaradt szabad embernek is? Össze lehet-e törés, fájdalom nélkül egyeztetni a szabadságot az anyasággal? Elengedheti-e egyiket vagy másikat azért, hogy önmaga maradhasson? Esetleg, de ezt már csak én teszem hozzá, ez a kiváltság csak egy férfié lehet? Hiszen egy apa elhagyhatja a gyerekeit időlegesen vagy örökre, senki nem fogja érte megdicsérni, ám nem feszíti keresztre a világ amiatt, mert kilépett egy romboló kapcsolatból, amiben fel kellett volna adnia önmagát. De egy anya tehet ilyet? Elmehet önmagára találni? És ami még fontosabb: visszatérhet még? Egyáltalán: vissza kell térnie mindenáron? Mit hagy maga után? Meddig gyűrűzik a fájdalom, akár generációkon is átívelhet? Picoult ismét magasra teszi a lécet, miközben tükröt tart a társadalom felé, anélkül, hogy maga ítéletet mondana. Idegombolnám John Lennont, és tragikus módon még mindig érvényes gondolatait arról, hogy "Az asszony a világ n*ggere".

Paige O'Toole alig emlékszik már az anyjára. Néhány, róla őrzött halvány emlékképpel cseperedik fel, szerető apja mellett. Elhagyták, ezért kötődést keres, feltétel nélküli kötődést, alávetettség árán is megvalósuló, feltétlen szeretetet; a képlet egyszerű. Válaszokat és szerelmet keres, alig nagykorú, amikor elköltözik otthonról, kergeti a kimondott, és soha meg nem fogalmazott vágyait egyaránt. Egy jó házból való orvosba lesz szerelmes, összeházasodnak, ő pedig azt hiszi, azt akarja hinni, hogy ez az a feltétel nélküli, tökéletes kapcsolat, amit egész életében keresett. Akkor is, ha a legmélyebbre temetett titkát soha nem árulhatja el a férfinak, és akkor is tökéletes lesz minden, ha ő ebbe belepusztul. Amíg igyekszik megfelelni a tökéletes orvosfeleség képnek, minden nap reggelit készít, két műszakban dolgozik, hogy a férje tanulhasson, és magától értetődően adja fel (halasztja el) saját álmait. Teszi, amit szerinte tennie kell, a férfiért, a házasságáért, a szerelemért, és közben igyekszik elnyomni magában a belső hangot, ami egyre csak kérdéseket feltéve feszíti szét.  Minden tökéletesnek is látszik a felszínen, a rengeteg munka és elfojtás meghozza a gyümölcsét. 

Gyümölcs fakad nemkülönben a szerelemből is, és ez a felszínre hoz mindent, amit eddig titkolni igyekezett. A közelmúlt árnyait, a titkokat, az anyja hiányát, és a vágyat arra, hogy végre önmaga lehessen. Hiszen hogyan lehetne anyja a kis Maxnak, amíg nem válaszolja meg a saját anyjával kapcsolatos kérdéseit? Így hát elmegy. Nem örökre, de az anyja után ered, válaszokat kutatva, és ezzel kockára téve mindent, amije lett az évek folyamán: a férjét, a házasságát és a legfontosabbat: a gyerekével való kapcsolattartás lehetőségét is. Teszi mindezt azért, hogy megtudja: hogyan kell anyának lenni igazából? Lehet-e fontosabb bármi a gyerekénél? És mit tegyen, ha összeütközésbe kerül a két legfontosabb dolog: a saját egyénisége és a gyerekvállalás? Lehet-e egyáltalán jó szülő az, aki elnyomja a valódi énjét?


“Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögül a szél. Az eső puhán essen földjeidre, a nap melegen süsse arcodat, s míg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten."

Picoult legújabb, kérdést kérdésre halmozó regénye is az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg, ezúttal Goitein Veronika élvezetes fordításában.

Első mondat:
"Nicolas kizárt a saját otthonomból, de én tisztes távolságból azért figyelemmel kísérem a családom."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések