Nico Walker: Kopasz



A javában zajló iraki háború poklába, de sokkal inkább Amerikájába viszi el az olvasót a 'Kopasz', akkor is, ha nagyon nem szeretne odamenni. Sőt, ha választhatna, utóbb már senki nem szeretne ott lenni, ahová sodorja a saját ... patriotizmusa? ... céltalansága? ... ostobasága? ... opportunizmusa? Mennyi minden vezethet egy éppen érettségizett srácot az önkéntes katonai szolgálat nevű, testet-lelket meggyilkoló, aljas gépezetbe! És végső soron, mindnek ugyanaz a vége. 

Amikor egy alig tizennyolc éves srác háborúzni jelentkezik, fogalma nincs semmiről. Sem a világról, sem a háborúról, sem pedig a saját, kialakulatlan és érzelmileg instabil személyiségéről. Annyit tud, hogy Amerika pártján harcolni az ellenséggel jó dolog, olyan hazafias (bármit jelentsen is ez), férfias (szintén hiába keresnénk erre egy objektív definíciót), és visszatérte után tanulmányi ösztöndíjjal tanulhat tovább. Nem tudja viszont, hogy a "a piros, a fehér és a kék ajándéka" a morál, az erkölcsök és a személyiség teljes széthullása lesz, azoknak a (gyakran civil) halottaknak az arcával kísértve minden éjszaka, akiket ő gyilkolt meg. Nem tudja, hogy ez az ajándék végső soron százezrek és milliók feláldozása a pénz, valaki másnak a pénze miatt, átkötve csillagsávos masnival. Nem tudja, hogy Isten csak a tudatlan Amerikát áldja meg, a háborús veteránokat nem. Rájuk nem kér áldást senki. 

Anonim főhősünk katona lesz, és már a kiképzés során megtapasztalja a teljes céltalanságot, és azt, hogy ha fekvőtámasszal háborút lehetne nyerni, az USA lenne a világ ura. A kiképzést iraki bevetés követi, ami leginkább rettegésből és durva pornó bámulásából áll, tarkítva bevetésnek hívott akciókkal, amikor nem számolják meg a civil halottakat, hősünk pedig, felcserként (egyfajta helyszíni, katonai elsősegélynyújtóként), antibiotikum híján gyakran a sajátjain sem tud segíteni. Hosszú hónapok telnek el így, melyek alatt az olvasó nyomon követheti a katonák személyiségének teljes széthullását, hogy aztán valami olyasmivé álljon össze, amiből talán nincs is kiút. A legtöbb esetben ugyanis nincs: az átélt események, a végrehajtott tettek annyira ellentétesek mindazzal, amit valaha hallottak, szöges ellentétben van a hittel a hazájukról, a háborúról, az erkölcsről, a moralitásról, az igazságról és önmagukról, hogy nincs visszaút. Ezek a fiatalok az esetek legnagyobb részében PTSD-vel küzdenek (poszttraumatikus stressz szindróma), és többé már nem tudnak úgy gondolkodni, élni, érezni, mint azelőtt. Hiába háborús veteránok, ez a gyakrolatban semmit nem jelent, az országuk, az emberek magasról tesznek rájuk: metsző metaforája ennek a jelenet, amikor a veterán főhőst, már otthon, kirabolják, összeverik az utcán, hiába mondja, hogy ő iraki veterán, még arcba is rúgják. 

Az érzelmi üresség, a teljes morális szétesés, a reménytelenség megélése gyakran jár együtt droghasználattal. Alig húszéves hősünk is az anyaghoz nyúl, heroinista lesz, és miközben háborús ösztöndíjjal főiskolára jár, bankokat kezd rabolni, hogy finanszírozni tudja az életmódját. A teste pedig követi a szellemét: teljesen leromlik, szétesik, de alapvetően ez senkit sem érdekel: őt sem. 

Eddig a történet, melynek következményeképpen a szerző éppen tizenegy éves börtönbüntetését tölti; nemsokára szabadul. A könyve jogdíjaiból elkezdte visszafizetni a bankoknak az elrabolt összegeket, de ne képzeljünk milliókat, de még százezrekről sincsen szó. Valószínűleg nem azért teszi ezt, mert a börtönben újjáépült és meggyógyult a személyisége, nem azért, mert végre erkölcstelennek látja a tetteit. Ennyire nem érdemes hinni a büntetésvégrehajtás rehabilitáló erejében.

Ez a regény a szerző önéletrajzi (ihletésű) könyve, még akkor is, ha a bevezető szerint ezek a helyek, emberek soha nem léteztek, így ezek a dolgok sem történhettek meg. Pedig dehogynem. Az írója, akit egyedi története miatt felkapott a szakma, talán még azt is megérheti, hogy valaki sorozatot csinál a road movienak is beillő történetéből. Holott ezt nem lenne szabad. A történetben nem az a lényeges, nem az adja az erejét, hogy a háború kegyetlen, hogy az amerikai katonák is ölnek civileket, amikor kikerülnek a szappanbuborékukból először az életükben, de nem is az, hogy a droghasználat rossz, a bankrablás meg pláne. PTSD-s katonáról meg ott van a Született július 4-én. 

Ez a történet a stílusával, a szikár, érzelemmentes prózájával üt nagyot. A gépies, erkölcsöt, morált, jövőképet nem ismerő, nihilista, száraz mondataival, amit mégis szétfeszít az energia. Hasonlítják Holden Caulfield feszítő energiáihoz és dühéhez, de ez rossz párhuzam, talán csak a szövegek személyessége, az igaz hang miatt áll meg. Ebben a könyvben a feldolgozatlan rettegés, szorongás, háború okozta lelki szétesés adja  feszítő erőt: ez a pénz miatt tönkretett emberek hangja. Azoké, akiket feláldoztak, mint a gyalogokat a sakktáblán, olyan emberek vagyonáért, akikről még csak nem is hallottak. Így élték le az első 18 évüket, ennek szolgálatában, céltalanul, naivságban, bubékba zárva, így élték túl a háborút és öltek (civileket is) következmények nélkül, és így köpte őket haza a gépezet, miután megrágta mindannyiukat. A piros, a fehér és a kék ajándéka az ártatlan lelkeknek. Nem csoda, hogy a darabjaikat soha többé nem fogják összerakni. Igaz, ez senkit nem érdekel, talán csak egy-egy pillanatig: amikor filmet forgatnak róla Tom Cruise főszereplésével, vagy amikor egy háborús veterán drogfüggőnek kiadják a tapasztalatait Kopasz címen. 

A fordító Mesterházi Mónika volt, aki remekül visszaadta az eredeti szöveg minden rossz, ám kétségkívül erős energiáját.

Első mondat:
"Emily zuhanyozni ment."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések