Jü Hua: Kína tíz szóban



Irodalmárként  talán ezt a mondatot olvasni a legmegrázóbb: "Olyan korban nőttem fel, amikor nem voltak könyvek." Nem, nem egy fikciós regényről van szó, és nem is a Gutenberg-galaxis előtti korban játszódik a történet. A huszadik században járunk, annak is a második felében. Kínában, az országban, ahol feltalálták a papírt. Az országban, ami páratlan gazdasági fejlődést mondhat magáénak, amely ipari termékeivel gyakorlatilag leigázta a Földet. És mégis, nem is olyan régen létezett egy kor, a Mao-féle kulturális forradalom (ironikus név, nemde?) évtizede, 1966-76 között, amikor ez napi valóság volt emberek százmilliói számára. Nem léteztek más könyek, csak a Mao idézetekkel teletömött Vörös könyvecske, és a gyerekek a kommunista párt által jóváhagyott tankönyvei. Megrázó olvasni a betűínséget, aminek engedve a kamasz Hua keresi az esetlegesen még fellelhető könyveket ismerősöknél, barátoknál. Nem kevésbé szívszorító azt megtudni, hogy az illegálisan kézről-kézre adott, gyakran hiányos könyv-töredékeken kellett tengődnie az olvasni vágyó bátraknak, akik talán soha nem tudták meg, mit olvastak (az első lapok híján), vagy azt, hogy mi lett a történet vége (hiszen gyakran hiányoztak az utolsó oldalak is).

Igaz, akkoriban nem a könyvek hiánya volt a legfájóbb. A korszakban, amikor egyik napról a másikra a feje tetejére állt minden, a teljes létbizonytalanságban, egy szempillantás alatt bárki árulóvá válhatott, ellenséggé, azaz gyakorlatilag halottá. A páratlan gazdasági fejlődést megalázások, politikai üldöztetések, agymosás, könnyek és vér alapozták meg.

Mit tudunk mi erről, itt, Európa közepén? Mit tudunk egyáltalán Kínáról? Az országról, melynek nyelvein a rossznyelvek szerint nincs szó arra, hogy "eredeti"? Jü Hua könyve hiánypótló. Testközelből mutatja meg a korabeli Kínát, belülről, a saját tapasztalatai alapján ír arról, hogy milyen volt felnőni egy őrültekházában. Ott, ahol a ma példaképei a holnap ellenségei lettek. Ott, ahonnan a tacepao szó elterjedt a világon, bár eredeti jelentése elveszetett. A "népi hatalom" hirdette ezeken az eszméit, kitapétázva vele az egész országot, de nem csak intézményes szinten alkalmazták eszközként, hanem "önkéntesen" is. Ezeken a falragaszokon "gyakoroltak önkritikát" a gyanús elemek, az osztályellenségek, az egyszerű állampolgárok:  ma én, holnap te. A túlélés és a megaláztatás eszközei voltak, amiket nagy számuk miatt sem volt lehetséges figyelmen kívül hagyni, így váltak az agymosó propaganda eszközeivé. Hiszen amit eleget súlykolnak, az válik valósággá a tömegek fejében. Kínát képtelenség átlátni, a léptéket, a méreteket, az embertömeget elképzelni sem tudjuk. Ha abban az országban valami felszínre kerül, ha valamit ott legyártanak, az azonnal átláthatatlan mennyiségben keletkezik, legyen az mobiltelefon, pulóver vagy ideológia. 

Jü Hua 'Kína tíz szóban' című könyve a hazájában természetesen nem jelenhetett meg, mégis az egyik legfontosabb kötet, amit valaha megírtak róla. Tudja ezt a szerző is, aki lemondott a magyar kiadás jogdíjairól (is?), hogy ezzel is támogassa a megjelenést. Egy apró lépéssel talán közelebb jutunk a Kína-jelenséghez általa. És talán, egy gondolat erejéig, elégtételt kaphatnak a tönkretett milliók, a -nem csak a Tienanmen téren- meggyilkolt emberek. 

A tíz szó, ami a címben is megjelenik, tulajdonképpen tíz fontos témakör. A néptől a kisembereken át, a kamuzáson és az olvasáson át az utánzás kultúrájáig járja körbe a legfontosabb sarokpontokat, így igyekezve árnyalni a képet a kontinensnyi országról, amiben felnőtt és él. Könyvek nélkül, központilag kijelölt iskolába járva, kijelölt munkát végezve, a Vezér irányítása alatt, aki mindent jobban tud mindenkinél. Akinek a szelleme már a kisiskolásokat is megfertőzte, gondoskodtak róla nagy alapossággal. Olvasni, hogy az iskolás gyerekek egymás közötti vetélkedését az döntötte el, ha valaki az igazát a "Mao elnökre esküszöm..." kitétellel látta el, messze túlmutat a szürrealitás fogalmán.

A boncolgatott témakörök során persze, bőven olvashatunk visszaemlékezéseket is a szerzőtől, aki a saját tapasztalatait, emlékeit, legbensőbb érzéseit, családi elményeit sem rest az olvasó elé tárni. Magyarázatul szolgálnak ennek a közéleti látleletként, vagy akár kortárs történelemkönyvként is értelmezhető kötetnek a vezérfonalához. Amit innen, Európa közepéből nem érthetünk meg talán soha. Érezhetjük a bőrünkön mi is a küzelmúlt elnyomó diktatúráit, mégsem érthetjük meg a totális agymosást. Nem azonosulhatunk maradéktalanul a szerző érzéseivel, aki a saját könyvének kalózkiadását meglátva egy könyves standon, az "ez, kérem, utánzatkiadás" magyarázattal kerül szembe, és nem tehet, nem is tud tenni ellene semmit. Az utánzat ugyanis valami más, mint a lopás, a koppintás, a szerzői jogok bitorlása. Ennek megértéséhez is kínainak kellene lennünk.

Olvasás közben aztán, szépen lassan ráébredünk, hogy egy ponton mégis teljes a hasonlóság velünk, európai emberekkel: az ember mindenhol élni akar. Egy élet jutott mindenkinek, abban akar boldogulni. Ha engedik. Ahogy engedik. Ahogy bír.

A könyv kiváló fordítója Zombory Klára sinológus, műfordító, a végeredmény pedig remeklés.

Első mondat:
"Életem első munkáját 1978-ban kaptam meg, egy dél-kínai kisvárosban lettem fogorvos."


Megjegyzések

  1. A Reuters korábban arról írt amerikai kormányzati és üzleti források alapján, hogy Kína újra végigment a megszületett megállapodás vázlatán, és számos már megegyezett kérdést egyoldalúan újraírtak. Állítólag mind a hét fejezetben Kína egyszerűen törölte azokat a vállalásait, melyek törvénymódosításokkal oldottak volna meg olyan problémákat, mint amerikai szabadalmak ellopásának kérdése, a versenyt szabályzó törvények, a pénzügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés kérdése és az árfolyam-manipuláció.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések