Bernhard Schlink: A felolvasó



Michael Berg tizenöt éves kamasz, akit teljesen véletlenül talált meg a végzete, amikor egy elesés után találkozik Hannával, aki segít neki. Később szeretők lesznek, és csodaszép időket élnek meg együtt. Az első szerelem, az első vágy csodáját, amit át-meg átsző az irodalom szeretete: a fiú, mintegy előjátékként olvas fel a különböző irodalmi műveket a nőnek, aki nem mellesleg, körülbelül kétszer annyi idős, mint ő. 

A liezon tart, amíg tarthat, majd Hanna egyszercsak eltűnik Michael életéből, hogy néhány évvel később, joghallgató korában lássa őt viszont: egy háborús bűncselekmény egyik gyanúsítottjaként. Az asszony hamarosan fővádlottá lép elő a perben, rettenetes dolgokért vállal személyesen felelősséget. Teszi ezt azért, hogy a titka titok maradhasson örökre, és talán megőrizhessen egy apró darabot a méltóságából, hogy ne vesztítse el az önrendelkezése maradékát. Hősünk ezen a ponton kerül a legnagyobb dilemma elé: joga van-e Hanna döntése ellenében cselekedni abban az esetben, ha ezzel ezzel megmenheti egykori szerelmét? 

Szerelem. Ebben a regényben nagyon furcsa mellékzöngét kapnak a gyengéd érzelmek, hiszen egy kamasz és egy felnőtt nő viszonyáról van szó. Lehet-e magasztos egy ilyen szerelem? Szerethetünk-e valakit akkor, ha elhagyott minket? Mennyiben alakítják a kapcsolataink a személyiségünket, és vajon mit mesélnek rólunk? Lehet-e nosztalgikus, és szép érzelmekkel gondolni az első szerelemre, ha az illető felfoghatatlan dolgokat hajtott végre?  

Az egyik legnehezebb könyv, amit a témában olvastam, sőt, megkockáztatom: talán a valaha írottak között is. Semmi köze ennek a holokauszthoz meg a náci bűntettekhez. Ez a könyv szinte csak azok apropóján, mintegy ürügyén mondja el azt, amit valójában el akar mesélni. Az egyes emberek és a rendszerek, korszakok, országok viszonyáról beszél, és arról, hogy el lehet-e választani egymástól mindezeket. Kollektív és egyéni bűnösségről, és nemkülönben talán a legnehezebb témáról, az élet árnyaltságáról ír Schlink. Arról, hogy - a tankönyvi példáktól eltekintve - az életben soha, sehol nem feketék és fehérek a dolgok. Minden eset egyedi, és minden embert, sőt, minden helyzetet a maga egyéni vonásaival és annak árnyaltságában kell megérteni, értelmezni, és arról ítéletet mondani.

Nevezik ezt a múlttal való  szembenézés, és a nácizmussal szembenézés könyvének is, de szerintem nem az. Eleve nem lehet a megváltozott körülmények között megítélni visszamenőleg helyzeteket. Egyet viszont biztosan tudok, mint egy elhurcolt asszony leszármazottja: az egyén a legritkább esetben akarja a másik embert lágerbe zárni, kínozni, gyilkolni, kegyetlenkedni vele. Azt a rendszerek akarják, pontosabban: a rendszerek teszik olyanná az egyes embereket, alakítják olyanná a helyzeteket, hogy képesek legyenek ilyesmit elkövetni. Azonban az olyan, teljesen átlagos emberek, mint a regénybeli Hanna Smitz, önállóan, külső nyomás, felsőbb utasítás és a világban dúló őrület nélkül, agymosás nélkül, valószínűleg soha nem tennének ilyesmit. 

Éppen ezért, nem a nácizmussal kell szembenéznünk, és nem az antiszemitizmus a legnagyobb ellenség. A legnagyobb ránk leselkedő veszély az, ha hagyjuk, hogy a másik embert intézményesen megfosszák emberi mivoltától. Minden népirtás így kezdődik: dehumanizálással, ellenségkép felfestésével és agymosással. Ilyenkor csak egy dolgot kell megkérdeznünk magunktól: kinek áll ez (anyagi) érdekében? És máris meglátjuk a valódi ellenséget.

Mindezek, az olvasás után velünk maradó, súlyos gondolatok teszik maradandóvá ezt a nagyon intelligensen és érzékenyen megírt, okos könyvet.

Első mondat:
"Tizenöt éves koromban sárgaságot kaptam."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések