Sarah Vaughan: Egy botrány természetrajza



Nyár, hőségriadó, vízpart vagy izzasztó napok a városban, egy biztos: minden a szórakoztató olvasmányok irányába tereli az embert augusztusban. Ilyenkor van nagy keletje a puhafedeleseknek, amiket jól megírni nehezebb, mint gondolnánk. Egy jó krimi, egy jó bírósági történet vagy lélektani dráma nagy kincs, tartsuk hát becsben!

Tegyük azt az 'Egy botrány természetrajzával' is.  Ebben a regényben sokkal mélyebbre áshatunk az angol jogszolgáltatás, a politikai játszmák vagy éppen a házassági hűség, esetleg a viktimológia (ez egy, a bűncselekmények áldozataival foglalkozó tudományág) berkeiben, mint első pillanatban azt gondolnánk. 

Adott a jelenkori Nagy-Britanniában egy  negyvenes, fiatal, jóképű, jól képzett, jó családból való karrierpolitikus, államtitkár, aki a miniszterelnök bizalmasa. Két szép gyermek édesapja, egy intelligens, gyönyörű asszony férje. A világ a lábai előtt hever, ahogy mondani szokás: számára határ a csillagos ég. Aztán ott van egy csinos, rendkívül vonzó, sikeres, kevésbé jó családból származó ügyésznő, akinek szakmailag a világ szintén a lábai előtt hever. Szintén negyvenes, az ő magánélete azonban romokban, karrierje viszont egyre magasabbra ível.

Hogy mi köti őket össze? Oxford. 

Mindketten ott kezdték a tanulmányaikat, voltak közös ismerőseik, de nem tartoztak egy társaságba. Azonban csak egyikük végezte ott el az egyetemet. Hogy miért?  Ez, és a szereplőket összekötő, no meg az őket elválasztó titkokra is fény derül a könyv vége felé. 

Addig azonban nyakig merülhetünk a bíróságok gyakorlatában, az esküdtszék működésében, a brit bírósági kellékek, talárok és parókák sűrűjében. No, meg egy vaskos szexbotrányban, melyben a vádlott az államtitkár, a felperes a párt egyik feltörekvő üdvöskéje, a helyszín a parlament alsóházának liftje munkaidőben, a vád képviselője pedig a valamikori oxfordi diáklány. A szereplők találkozása húsz év elteltével tragédiák sorát hozza újra a felszínre. 

És nem esett még szó Sophie-ról, a tökéletes feleségről, akiknek át kell élnie férje hűtlenségének minden apró, megalázó részletét a tárgyalás során. Végig kell néznie, ahogy a világa alapjaiban remeg meg, majd hullik darabokra, miközben kiderül, hogy ebben a regényben szinte senki nem az, aminek látszik.

Sarah Vaughan könyve  feszített tempót diktál az olvasója számára: miközben katonás ritmusban, szusszanásnyi levegővétel nélkül lépdelünk át a történeten, megismerhetjük a történet részleteit a főbb szereplők szemszögéből. Elmerülhetünk a múltban, az egyetem óta hordozott titkokban, ráébredhetünk arra, hogy milyen messzire vezethetnek az egyes karakterek motivációi. Végig követhetjük egy bírósági tárgyalás menetét igen aprólékosan, és azt, hogy a nemi erőszak, illetve annak vádja hogyan hat az érintettekre. 

Ha pedig mindez még nem lenne elég, szinte a legutolsó lapig ott lebeg a kérdés az olvasó feje felett: mit tegyen egy nemi erőszakkal megvádolt férfi felesége? Meddig kell, és meddig tudja támogatni őt? Egyszerűbben fogalmazva: nekem hiszel, drágám, vagy saját magadnak?
Vajon hol húzódik a határ határozottság, és kényszer között, és vajon mindig jól ítéljük ezt meg? És vajon van-e köze a jognak az igazsághoz?

Első mondat:
"A parókám még mindig ott hever az asztalon, ahová ledobtam."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések