Totth Benedek: Az utolsó utáni háború



Elkezdhetnék hangzatos szavakkal dobálózni, de semmi értelme nem lenne. Írhatnám, hogy posztapokaliptikus, hogy disztópia, sőt, még azt is, hogy zombiapokalipszis. De nem teszem. Aki efféle szenzációt hajhászó szövegre vágyik, az ugorjon tovább. Azokkal együtt, akik az ilyen élményre vágynak Totth Benedek könyvének olvasásakor. 

Az utolsó utáni háború sokkal több, mint egy disztópia az ezer közül, nagyon más, mint egy háborús regény, és jelentősen csiszoltabb, mint amit elvárna az ember egy kultkönyv szerzőjétől. Egy biztos: e sorok írója már érti, miért a Magvető gondozta ezt a regényt, sőt: egyetért a döntéssel. Valami osztályon felüli született meg, amikor nyomdába került ez a szöveg.

A történet szerint egy háborúban vagyunk, az utolsó utániban, egy ízzé-porrá rombolt városban, az atomcsapások nyomán keletkezett tiltott, Vörös Zóna peremén. Akárhol és sehol. Egy párhuzamos dimenzióbeli Budapesten talán, de az is lehet, hogy a jövő magyar fővárosában. Szokás szerint ütközőpont a város az oroszok és amerikaiak között, és - a főhős apjának szavaival - tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy  ki és milyen indokkal rombolta le a várost, a lényeg a megtörtént, és azóta is zajló pusztítás. A kamasz főhősnek még vannak emlékei a békéről, a családról, és azokról a régi, unalmas, és átlagosan boldogtalan időkről, ami olyan régen volt már, hogy szinte a homályba vész, és tökéletesen biztos, hogy nem jön el többé soha. 

Az első oldalaktól tudható, hogy semmi jóra nem számíthat az olvasó, ebből a sztoriból nincs kiút, de nincs (nem lehet) benne feloldozás sem. Úgy gördülnek le a mondatok a lapokról, mint egy apró hógolyó a hegycsúcsról: fokozatosan válva egyre erősebbé, megállíthatatlanná és kegyetlenül pusztítóvá. 

A főhős belső monológjában járunk, egy tizenéves háborús árva szemén keresztül látjuk a  történéseket, amiket valójában nem is akarunk látni. A sugárfertőzötteket, az ejtőernyővel ledobott deszantosokat, az járőröző oroszokat, a mutánsokat, az óvóhelyen bujkáló civileket, a megerőszakolt nőket, a módszeresen gyilkolt népcsoportokat, a romok között, a légitámadások szünetében játszó srácokat, akiknek az adaptációs képessége végtelen. Elvégre a gyerekek akármihez alkalmazkodnak, és állítólag mindent meg lehet szokni. A béka is megfő, ha lassan melegítik abban a bizonyos üstben. 

A cselekmény legnagyobb húzása azonban korántsem ez, hanem a vége felé felbukkanó mitológiai utalások. Kharón és Cerberus áthallásos szerepeltetése emeli egészen kimagasló szintre a könyvet, és elhozza azt a kegyelmi pillanatot, amikor az olvasó összemosolyog az íróval, elvégre értik ők egymást. 

Mosolyog, írom, miközben persze sírni volna jó. Vagy bevágni a könyvet a sarokba, bárhová, messzire, hogy ne is lássuk, mert miközben a főhős megpróbálja megtalálni eltűnt, halottnak hitt öccsét, mi is vele lélegezzük be a radioaktív levegőt, dörzsöljük az arcunkról a kormot és sodorjuk le a lábunkról a patkányokat. Érezzük a vér szagát, a hullák merev hidegségét, halljuk a teherautóra terelt hadifoglyok halálsikolyait, a menekülési jelenetekben a mi tüdőnk is ég a kimerültségtől, és egy óvatlan pillanatban magunk válhatunk a főhőssé, akinek már semmije sincs, és a percei is meg vannak számlálva. 

Van ebben a könyvben egy figyelmeztetésféle is, ami úgy áll végig, mint egy felkiáltójel: figyelmeztetés a hülyéknek (ezek mind mi vagyunk, emberek), hogy milyen közel van a vég, és mennyire törékeny a világunk. Hihetnénk, hogy nem porba hulló kiáltvány ez az ész mellett, de fölösleges. Az emberiség még soha nem fogadott meg semmiféle tanácsot, és rendületlenül menetel a vég felé.

Itt jött el a pillanat, hogy dicsérjem a szerző nyelvi csiszoltságát, erejét, érzékletességét, és számos fordítása rá gyakorolt hatását, mint azt oly sokan megtették már előttem. Tulajdonképpen, tekintetben mindegyikükkel egyet tudok érteni. Annyit tennék csak hozzá, hogy elementáris az az erő, amivel az olvasó zsigereiben tudja csempészni a dühöt, kétségbeesést, félelmet, és minden egyebet, szinte lehetetlen védekezni ellene. Nem biztos, hogy feltétlenül kell is, de semmi jóra ne számítsunk, ha felütjük a könyvet. Ki itt belépsz ....

Totth Benedek megvett kilóra, bár nagy volt az ellenállás.

Első mondat:
"Nem volt már benne semmi emberi."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések