Lionel Shriver: A Mandible család 2029-2047



Amikor az ember egyik kedvenc szerzője új könyvvel rukkol elő, az mindig izgalmas pillanat. Különösen akkor, ha említett szerző nem ontja magából futószalagon a habkönnyű, két-három hónap alatt elvirágzó csodákat, hanem megvárakoztatja a világot, hogy egy kiérlelt művet adhasson közre. 

A Mandible családdal egy ritka műfajú könyv született meg: a disztópikus gazdasági fikciós mű. Ám mielőtt az olvasó pánikba esetten kattintana az ikszre a jobb felső sarokban, megmagyarázom, mire is gondolok. A jövőben, a nagyon közeli jövőben összeomlás következik be Amerikában. Nem robban fel semmi, senki nem támad meg senkit és nem is vezetnek gépeket tornyoknak, ám a gazdaság teljesen összeomlik. A dollár elértéktelenedik, egy fiktív pénz (bancor) ellenben egyre erősödik. Gyakorlatilag hiperinfláció következik be, szinte olyan mértékű, ami az 1929-ben kitörő válságban volt tapasztalható Európában. Ezzel el is érkeztünk az első analógiához, és ahhoz, hogy Shriver milyen tökéletes érzékkel helyez el magyarázó utalásokat a könyvében. Alig száz évvel a Nagy Válság után már az USA sem úszhatja meg, nem viselkedhet többé a világ csendőre egy különálló szigetként, amit nem érnek el az élet viharai. Gazdasága tönkremegy, míg Mexikó egyre szárnyal.

Az vízió szerint, amint a pénz megszűnik értékmérőként funkcionálni, szépen, lassan összeomlik minden. Állások tömkelege vész el, akiknek fizetésük van, azok alig tudnak venni valamit az egyre értéktelenedő pénzükön, így nem lesz többé érték a megtakarítás, az öngondoskodás, az előre tervezés, sőt: lassan a gondolkodás sem. Ahogyan az ország marad magára és szigetelődik el gazdaságilag, úgy maradnak magukra az emberek is a fosztogatások, a vízhiány és az éhezés közepette. Az állami erőszakszervezetek már nem képesek ellátni funkciójukat,  és gyakorlatilag kifordul a világ a négy sarkából. Amerika-szerte kártyavárként dől össze minden, ami államilag irányított vagy akárcsak kissé szervezett volt, és az ígéret földje többé nem ígér senkinek semmi jót.

Ezúttal a gazdagok sem menekülhetnek meg, holott sokan, köztük a Mandible család tagjai is ezt hitték. A család patriarchája, egy 98 éves pater familias halála után az utódokat busás vagyon illette (volna) meg, ám a válság közbeszólt. A teljesen különböző életet élő emberek gyökeresen eltérő módon reagálnak a biztosnak hitt jövőjük elvesztésére, és még csak nem is sejtik, hogy a jövő lesz a legkisebb problémájuk: a jelen sokkal fájóbbá válik számukra.

Azt, hogy Shriver briliáns történetmesélő, eddig is tudtuk, ahogyan azzal is tisztában lehettünk, hogy mélyről jövő intellektusa alapjaiban rengeti meg az olvasói világképét. Ám ezzel a könyvvel azt is bebizonyította, hogy nem csupán követi a korszellemet, a világ fősodrát, de képes elébe is menni a történéseknek. Valós, megalapozott  víziója van mind az intézmények, mind a karakterei működéséről az általa felvázolt valóságban. 

Apropó, karakterek. Egészen bensőséges viszonyban van velük a szerző, és ezt nem habozik az olvasói elé sem tárni. Szinte sztoikus nyugalommal vezeti át a válogatott faramuci helyzeteken őket, ami egyes pontokon már-már a lakonikusságot is felvillantja. Cinizmusa pedig egészen kimagaslóvá teszi az árnyalatok felfestése terén.

A Washington Post kritikusa szerint Shriver a korszellem nyakát szorongatja ezzel a regénnyel, e sorok írója azonban kénytelen tovább menni: Shriver ezzel a könyvvel a korszellem fejét beleverte a saját tükörképébe. Megkaptuk a magunkét, és még azt sem mondhatom, hogy nem érdemeltük meg. Ez a mizantrópia tökéletes mestere, Lionel Shriver, ismét, és minden eddiginél jobban képes volt úgy nagyon közelről láttatni az eseményeket, hogy közben egy pillanatig nem szűnt meg távolságot tartani elkárhozott karaktereitől. Mert ezek a karakterek nincsenek szeretve, az nyilvánvaló. Maga a szerző sem ápol velük érzelemgazdag viszonyt: ám tökéletesen érti és láttatja mindet. 

Mindez azonban csak a könyv javára válik. A könyvére, mely sokkal inkább tűnik figyelmeztetésnek, semmint egy egyszerű (vagy bonyolult) regénynek. Kiáltvány az emberiség ellen, de a mi érdekünkben. 

Az olvasó pedig nem fog egykönnyen szabadulni a szigorú tanítómester gondolataitól. Olyan érzés olvasni a regényt, mint meginni egy jóféle pángalaktikus gégepukkasztót, melynek köztudottan olyan a hatása, "mint amikor szétverik az ember agyát egy lédús citromszelettel, melyet vaskos aranytéglára erősítettek." A másnap pedig csak még kínzóbb utána.

Első mondat:
"-Kézmosáshoz ne használj tiszta vizet."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések