Matthew Thomas: Nem vagyunk magunk



Van az úgy, hogy nehezen kezdek hozzá egy recenzió megírásához. Ritka, kegyelmi pillanatok ezek, melyek kényelmes-kellemes, lassú tempójú olvasás után következek be. Persze, szigorúan csak olyan könyvek esetében, amiket -a szorító határidők dacára- ízlelgetni kell.

Matthew Thomas regénye esetében nincs más választás, mint a lassú fogyasztás. A szépségének, és a mélyebb rétegek kibontásának meg kell adni, ami neki jár: az időt. El kell merülnünk az író világában ahhoz, hogy méltó helyén tudjuk kezelni ezt a szöveget. Ugyanis megérdemli. 

A történet semmi egyéb, mint az amerikai álom, egy család szemszögéből, a huszadik század második felében. Az elhivatott tudós és tanár, Edmund házasságot köt Eileen-nel, hogy aztán szorgalmuk, ír gyökereik, szerelmük és elhivatottságuk révén megvalósítsák mindazt, amit a boldogságról és boldogulásról gondolnak. Egy házasságban, azt mondják, ezeknek egy irányba kell(ene) mutatniuk. Azonban hamar kiderül, hogy míg az asszony karrierjét, és ezzel összefüggésben társadalmi pozícióját tartja a prioritási listája élén, addig Ed a társadalmi hasznot előbbre helyezi az anyagi haszonnál. Szívesebben tanítja azokat, akiknek kevesebb az esélyük az előrejutásra, semmint a kiválasztott kevesek gyerekeit egy elitegyetemen. Inkább kutat, semmint karriert építsen. A pár szerelme erős, és hiszik, hogy  mindent kibír, de mi a helyzet abban az esetben, ha ennyire másként látják a jövőt? Eileen előre törekszik: jobb környékről álmodik, gyűlöli a változásokat, amivel nap, mint nap szembe kell néznie: a valaha volt családias, középosztálybeli városrész lecsúszása szinte fizikai fájdalmat okoz neki. Álmai elérésében pedig a szövetségese a legfőbb gátja: ha Ed pozíciót vállalna ... ha állást váltana ... ha hajlandó lenne költözni ... Azonban az életben nincs olyan, hogy 'ha', az élt pragmatikus és egyszerű: valami megtörténik vagy nem történik meg. Középút nincs.

Mire egyetlen fiuk kamasszá cseperedik, benne megérni látszik az asszony küzdelme: a társadalmi előrelépés az elitiskolába való bejutással kezdődhet el. Végre beteljesedni látszanak az évtizedes álmok. Ha göröngyösen is, de minden halad a maga útján, egészen addig, amíg a sors közbe nem szól, méghozzá olyannyira, hogy az nagyon hamar áthelyezi a hangsúlyokat. A kérdés már csak az lesz, hogy mennyi áldozatot ér meg a látszat fenntartása? Mekkora erőfeszítést kell tenni ahhoz, hogy meglássuk az élet igazán fontos dolgait? Elfuthatunk-e a múltunk, s egyúttal elbújhatunk-e  a jövőnk elől?

Thomas mindezekre egyszerre keresi a választ, miközben finoman vezeti az olvasót a mélyebb rétegek felé. A sarkos pontokon, a hangsúlyos pillanatokban az olvasó nem tud szabadulni a gondolattól: megéri? Megérte? Mit tennék én magam? Miközben teljesen egyértelmű, hogy karakterei csak úgy dönthettek, ahogyan azt papírra vetette. Személyiségük szinte önálló életet él, szinte lesétálnak a lapokról: régen találkoztam ilyen erős karakterformáló tehetséggel. Miközben karaktereket írok, valós személyekre gondolok, hiszen lehetnének a szomszédaink is a szereplők, sőt, talán azok is. Szinte lehetetlennek tűnik, hogy ezek az emberek csak kitalált figurák legyenek.

Talán nem is azok. Talán magukban hordozzák egy generáció útkeresését, harcait és fájdalmait, és mindannyiunk igényét a jobbra, az előrejutásra. Benne van a mi mindennapi menekülésünk is: a múlttól, a környezetünkből, a jelenből, a világból. Ugyanilyen hangsúlyosan jeleníti meg a változásra vágyás, és a változástól való rettegés kettősségét is. Vágyhatunk-e megváltoztatni mindent magunk körül úgy, hogy tudjuk: ezáltal nem csak a számunkra kényelmes változás következhet be? A menekülés, az kivonulás metaforája pedig egészen parádésan jelenlik meg Edmund sorsában.

A regény olvasója nem tud szabadulni a gondolattól, hogy végső soron az élet velejét keresi a szerző. Azt, hogy mi végre vagyunk itt, és a születésünk és a halálunk között rövidre szabott időben mire vágyunk igazán. Mi a fontosabb: a pozitív mérleg vagy valami sokkal emocionálisabb dolog? Létezhet egymás nélkül a kettő? Honnan tudjuk, hogy megtaláltuk a nekünk kiszabott boldogságot? És mi van akkor, ha talán nem is érhetjük el soha? 

A 'Nem vagyunk magunk' egy brilliáns könyv az élet igazán fontos kérdéseiről, olyan formában, ami méltó az ezer rétegű, és kíméletlen tartalomhoz. Olyan szép, mint metsző sarkvidéki szélben nézni a sarki fényt. Tökéletes, feledhetetlen regény. Hálás vagyok érte, hogy valaki megírta. 

Első mondat:
"Munka után Doherty kocsmájában összeverődő emberek a pap helyett Eileen Tumulty apjához mentek."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések