Varga Bence: Köd előttem, köd utánam



Ritkán jut el kísérőlevél az egyszeri kritikushoz, a sajtópéldánya mellé, ezt a könyvet mégis egy külön borítékba tett (!), kézzel írott (!!), személyes hangvételű ajánlással (!!!) juttatta el hozzám a szerző. Akinek persze, ennek ellenére el kell néznie e sorok írójának őszinteségét. Bocs', Bence, de ez egy ilyen szakma. 

A történet szerint a nyolcvanas és kilencvenes években járunk, a még létező, de már haldokló szocializmusból haladunk a kilencvenes évek vadkelete felé, ahol és amikor, kicsiben és nagyban, csak az nem tudott meggazdagodni, aki nem akart/túlzottan félt/alkalmatlan a feladatra. Hősünk, Feri nem volt az. Kishalból nagyhallá akart válni, mondhatnám, hogy kis emberből nagy emberré, de rémesen olcsón hangzana, tekintettel a srác törpe növésére. Már az első képben a kórházban vagyunk, ahol törik-zúzzák, fűrészelik s nyújtják Feri a lábát, a reménybeli növekedés érdekében. A recept beválik: tizenöt év szakadatlan szenvedése után egy normál méretű fiút bocsátanak el a kórházból, a drogkereskedelem, a vendéglátóipar sötét bugyrai meg a maffiakapcsolatok felé.

A felütés valami egészen parádés. Mániákusan, évek óta keresem a jó első mondatokat, azokat a kezdéseket, amik szinte belelöknek egy másik dimenzióba: meggyőződésem, hogy azokat megírni a legnehezebb. Varga Bence csont nélkül ugorja meg ezt a mércét, sőt: elváráson felül teljesít. A szürrealitás határán egyensúlyozva, két mondattal vázol fel egy elképzelhetetlen, ugyanakkor nagyon is elképzelhető világot, kórházastul, csontfűrészestül. Ezt az alapvetést végig nem tudja elengedni, és bár hiába mesél el egy egészen kalandosnak, néha már-már road movie-nak ható történetet, a legkézzelfoghatóbb akciójelenetek közepette sem szabadulhat az Egyszeri Olvasó a gondolattól, hogy itt bizony sokkal többről van szó. 

Van egy rejtett rétege a sztorinak, egy mögöttes réteg, ami egy egész korszakról mesél. Annak minden kisszerűségével, kopottasságával és gagyiságával együtt. Egy háttértartalom, ami csak azt akarja bebizonyítani nekünk, hogy ez az egész itt, körülöttünk tulajdonképpen nem jelent semmit. Sem a bizonytalanul, de mégis nagyon jellemző vonássokkal megrajzolt mellékalakok, sem a valószerűtlen főkarakter, sem a stiklik. Minden súlytalan, értelmetlen felvillanás csupán, mely a semmiből tart a semmibe.  Feri bukása nem csak az övé. Elbukik általa egy egész generáció, sőt, szükségképpen elbukik minden ember, hiszen időnk véges, nyomot meg csak kevesen hagynak maguk után. 

Keserű regény ez, aminek van ugyan humora nyomokban, de a melankóliát egy percre sem tudja levetkőzni. Akár még nosztalgiát is ébreszthetne a korszakot megéltekben, de sokkal inkább vágyik tőle szabadulni az olvasója. Kicsit olyan, mint egy véres baleset, amit érdeklődve szemlélünk, de az ujjaink közül leskelődve; mintha átitatódnánk a közelmúlt bűzével mi is. Annak ellenére így van ez, hogy a történet sodrása kifejezetten erős.

Amivel gondban vagyok, az a stílus. A könyv első felében olyan túlírt és modoros, hogy kifejezetten zavarja a műélvezetet (hogy én is lila legyek kissé). Túl sok jelző, oda nem illő kifejezések, szereplő szájából elhangzó valószerűtlen mondatok követik egymást, mintha a szerző nem tudná eldönteni, hogy mit is ír tulajdonképpen: akadémiai székfoglalót vagy egy regényt. Szinte agyonüti a forma a tartalmat, a stílus a történetet. A kötet második felében a dolog a helyére kerül, kopnak a vadhajtások. Vagy sokkal konzekvensebb, vagy egyáltalán: létező szerkesztői munka kellett volna ide, megőrizendő a konzisztenciát.

Dióhéjban: szürreális, filozofikus, road movie-szerű, néhol eléggé modoros, másutt nosztalgiába hajló, de mindenképpen erős sodrású könyv ez, erős metaforákkal és nihilizmussal megspékelve. Karcos-borostás keserűen.  

Első mondat:
"Éppen a lábamat fűrészelték, kinyitottam a szemem a műtőben, és ráeszméltem, hogy az osztályon csupa törpe fekszik." 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések