Jessie Burton: Múzsa



Ritkán születnek regények a képzőművészetről, holott egy szobor vagy egy festmény soha nem önmagában álló tárgy, hanem történetet mesél, és neki magának is története van. Mindig kettős szerepet tölt be: elmondja mindazt, amit az alkotója közölni szeretne, világosan vagy árnyaltan, de kézzel fogható formába önti alkotója gondolatait, hitvallását, filozófiáját vagy politikai nézeteit. A második, a mögöttes szerep azonban ennél mindig sokkal érdekesebb. Az alkotó története ez, a művész élete, szerelmei, konfliktusai és a történelmi helyzet, ami a mű megalkotására késztette: ez az, ami valódi tartalommal tölti meg az alkotást. Hiába tökéletes a stílus, és érthető a mondandó, ha az a levegőben lóg, nem tudhatók a létrehozás körülményei, a művészt vezérlő mozgatórugók, akkor csak egy tökéletes hüvelyt látunk: formát, valódi tartalom nélkül. Egyes irányzatok szerint ez a giccs tökéletes meghatározása: a jelentés nélküli forma. Ha nem tudható egy-egy művészeti alkotás mögöttes története, akkor még van remény: az is egy újabb, felfedezésre váló sziget, egy fehér folt a térképen, a kaland lehetősége. Azonban, ha nincs is ilyesféle tartalom ... akkor vagyunk bajban. 

Emlékezzünk csak, mi volt a leggyűlöltebb kérdés irodalomórán annak idején: "mire gondolt a költő?" Pedig ez a dolog veleje, s ezt ragadta meg Burton is a második regényében: azt, hogy igazából mit akar közölni a művész, azt csak a keletkezés körülményeivel együtt érthetjük meg. Ahogy a regényben is utal rá: háttér-információk nélkül ugyanaz a festmény teljesen más jelentéstartalmat hordoz a különböző embereknek, s nem kissé viszi tévútra a szemlélőt. Véres tragédiák, megszakadt szívek, örökre összetört lelkek, nyomor, halál, megalázottság és lappangó titkok: mindez megfér egyetlen képben, csak a festékrétegek mögé kell látnunk. 

Megfér mindez egyetlen regényben is, ezúttal a Múzsában, Jessie Burton második könyvében, mely szintén nősorsokat boncolgat. A két szálon futó történet harmincas évek Spanyolországába, és a hatvanas évek Londonjába is elkalauzolja olvasóját. Láttatja a polgárháború sötét oldalát kicsiben, egyéni, női tragédiákon keresztül, és megmutatja azt is, hogy milyen lehetett a Brit Birodalom szívében, Londonban karibi fekete nőként munkát vállalni a hatvanas évek vége felé.  

Erős nőket választott hőseinek, akik foggal-körömmel kaparják ki a maguk gesztenyéjét, nem ritkán a szeméttelep aljáról, a legnagyobb mocsokból is. Közben persze megmutatja azt is, mi minden mozgathat egy embert döntéseiben, és hogy a dolgok gyakran bonyolultabban annál, mint amilyennek első pillanatban látszanak. Nőket, akik lemondanak, vagy inkább a dolgok különös játéka miatt lemaradnak a (talán nekik járó) dicsőségről, elismerésről, talán mint az egykori színész szerző a csepűrágói babérokról.

Az " A babaház úrnője" olvasásakor az Egyszeri Olvasó csak sejthette azt, ami a második regényével már biztossá vált: Jessie Burtonnek egészen különleges atmoszféra-teremtő képessége van. Második regényét is áthatja valamilyen varázs (igen, ez a helyes szó, a misztikum kifejezés csak tévútra vinné  a gondolatmenetet), amitől egy mesebeli térbe és időbe kerül az olvasó. Pontos szerkesztettség, elandalító mondatok vezetnek tévútra, hiszen bár az első pillanattól sejthető, hogy itt valamilyen titok lappang, nem tudjuk, hogy mikor botlunk meg a szőnyeg alá söpört kupacban. Azaz, habár számítunk a felbukkanására, mégis meglepődünk a tragédia kibomlásakor. Ehhez pedig jó írónak kell lenni.

Mint ahogy ahhoz is, ahogyan felfesti Odelle vagy Quick alakját: gyors mozdulatokkal,  szemléletes mondatokkal, érzékletesen. A mellékalakok kidolgozottsága korántsem ilyen alapos, a karakterek kifejezetten elnagyoltak, néhol indokolatlanul is. Jobban segítené a megértést, és az azonosulást, ha egyfelől lenne mivel, másfelől ne lenne mindennek dacára a könyv utolsó tizede kissé túlírva. Farnehézre sikerült a könyv, melyek végére túl sokat zsúfolt össze a szerző, kinek nincs még rutinja az ilyesféle történetszövésben. Így kevéssé kiegyensúlyozott élményt nyújt, ám tagadhatatlanul izgalmakat, és jó élményt is kínál. Élvezettel olvasható, szerethető regény, amit talán nem második, hanem hetedik könyvként kellett volna a szerzőnek megírnia, addigra lett volna hozzá rutinja is. Akkor nagyot szólt volna. Így csak egy jó kis könyv lett belőle, amit e sorok írója egyáltalán nem tat lekicsinylendő teljesítménynek.

Említsük meg a végén a fordítót, Farkas Krisztinát is: egyenletes színvonal, egyetlen szó híján gördülékeny, sima, tiszta és élvezetes fordítás jellemzi a kötetet. Szerettem olvasni.

Első mondat:
"Nem mindig érjük el azt a célt, amit megérdemelnénk."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések