Richard Kadrey: A végítélet kis doboza



Amikor Z. a figyelmembe ajánlotta ezt a könyvet, annyit mondott: "jobb, mint Moore." Mivel neki is van némi köze a könyvszakmához, erre felfigyeltem. Mi, öreg rókák nem dicsérünk már ütre-fütre regényeket, az a kezdeti lelkesedés valamikor tíz évvel ezelőtt múlt el, a hamvas ifjúsággal és az első csak több nap alatt kialható másnapossággal szarkalábak megjelenésével.

Márpedig, ha valaki jobb, mint Moore, annak igencsak ütősnek kell lennie, gondolta Booklány, majd egy itt meg nem nevezett ország itt meg nem nevezett tengerpartján, szkeptikus mosollyal felcsapta a kötetet, és ... lőn világosság! Amikor az első pártíz oldal után olyan hangosan röhö izé .... nevettem, hogy többen elkezdték figyelni a hangos, fura nőt a sárga napernyő alatt, már tudtam, hogy Z.-nek bizony igaza volt.

Van ugyanis egy igen érzékeny határ, ami a tiszta, szarkasztikus, olykor pengeéles intellektuális humor, és az izzadtságszagú, erőltetett, kínos poénvadászat között húzódik meg. A szerzők jelentős része -sajnos, egyre többen- nem is érti ennek a határvonalnak a létjogosultságát, nemhogy képes lenne rajta sikerrel egyensúlyozni. Nem így Kadrey! Pontosan érzi, mi az, ami még belefér, s mikor kell abbahagynia a viccelődést. Ért a fokozatokhoz, tudja, hogy hol feszíthető még egy csöppet az a bizonyos húr. Ritka érzéke van ahhoz, hogy ezt a katyvaszt, amit belesűrített egy sztoriba, úgy tálalja, hogy az olvasó könnye is kicsorduljon tőle.

Adott egy mágikusan őrült világ, melyben egymás mellett léteznek különféle agyblokkoló varázslatok, az amerikai kormány poltergeisteket, ufókat és élőhalottakat is alkalmaz, az angyalok köztünk járnak, és teljesen új értelmet nyer a "riasztórendszer" kifejezés. Nem a rendőrség száll ki feltétlenül a sziréna hangjaira, hanem felélednek a sárkányok, az őrkoboldok, valamint aktiválódnak olyan varázslatok, melyek cseppfolyósítják a próbálkozó szerencsevadász csontjait. Ebben a világban valódi kunszt tolvajnak lenni, mégis van, aki vállalkozik rá, például történetünk főhőse, Coop is, aki fejében egy poltergeisttel ellop valamit, amit nagyon nem lenne szabad. Nem is sejti, hogy a tárggyal való találkozása egyfelől gyökeresen megváltoztatja, másfelől fel is forgatja az életét, olyannyira, hogy pokolba kívánja a megbízatás elfogadásának pillanatát is. Vagy Undergroundba, a föld alatti szórakoztató centerbe, melynek sötét emeletein vámpírok és egyéb szépségek is tanyáznak. Igaz, ott lehet a legjobb öltönyöket is kapni ...

Mindezen felütés után az Egyszeri Olvasó már nem lepődik meg, amikor kiderül, hogy egyfajta alternatív Jelenések Könyvébe csöppent tulajdonképpen, ahol teljesen más jelentést kap az armageddon kifejezés, és az angyalok esendőbbek és kicsinyesebbek, mint azt valaha is képzelte volna. A végítélet kis doboza kézről kézre jár, látszólag egyre közelebb hozva a világunk végét, csak azt nem tudjuk már, hogy őrült szekták, a CIA alkalmazásában álló zombik, szerencsejátékos angyalok vagy a vakvéletlen fogják azt elszabadítani. 

Őrületes road movieszerű tempót diktál a szerző, és ahogy száguldunk át téren, időn, szereplőkön, földhözragadt és varázsvilágon, azt vesszük észre, hogy ennyire régen nem kapcsolódtunk ki, és utoljára évekkel ezelőtt nevettünk könnyezve egy regényen. Megkockáztatom, hogy az Agave ezzel az év egyik legnagyobb dobását tette le az asztalra. Még akkor is, ha a nyaralás hangulata, a tenger morajlása valószínűleg szintén sokat hozzátett a könyv pozitív megítéléséhez, de a repülőn is nagyon nevetettem, szóval, van itt valami tutiság a dologban. 

Első mondat:
 "Az angyal, fenséges pókhálószövet köntösében, egy hegytetőn állt, és magába itta a látványt."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések