Rakovszky Zsuzsa: Célia



Mit tegyen egy magányos pasi, akinek élete derekán felbukkan a lánya, és élete részévé válik? Mit tegyen, ha családja diszfunkcionális, egyetlen értelmesnek mondható kapcsolata a házas szeretőjéhez köti, miközben ő leginkább hamvas fiatal tanítványokról ábrándozik? És mit tegyen az olvasó, aki nem szeretne azonosulni a könyvvel, melyben a lehetőségek kora sokkal inkább falanszterszerűen kiüresedő világként jelenik meg a lapokon?

Kortárs regény, nőirodalom férfiszempontok alapján, férfihang női szemszögből. Célia, a családregény, ami tulajdonképpen a családnélküliség könyve. Rakovszky eddigi legellentmondásosabb regényéről írni nem nehéz, tisztán gondolkodni annál inkább. Ha zanzásítani szeretném, azt mondanám, hogy ez az ellentétpárok regénye. Néhol brilliánsan megcsillanó, finom, száraz humorral. 

Már maga a főszereplő, Ádám is egy ellentmondásos figura: valaki, aki vágyik közelségre, miközben menekül az érzelmileg sűrített kapcsolatoktól és közegekből. Férfi szemszögből látja a világot, onnan beszél, de valahogy mégis női hangon. Mintha a szerző nem tudná magáévá tenni teljesen azt a férfias nézőpontot, ahonnan szeretné elmesélni a történetet, de az is lehet, hogy annyira nőregényt akart írni, hogy nem is volt más választása, semmint kikacsintani a sorok közül. Mindenesetre a történet főszereplője sokkal inkább egy középkorú nő, nem pedig egy pasi. Olvasás közben egyre gyakrabban sejlett fel Rakovszky Zsuzsa hangja, és feslett le a férfiálarc.

Ádámnak a legszorosabb kapcsolata egy lazán felvázolt, szinte elnagyoltan ábrázolt szeretővel van, aki hol jelen van, hol nincs, és leginkább azzal tölti az idejét, hogy szétesett házassága, és szeretője karjai közötti káoszban valamilyen ezoterikus módon találjon útmutatást az élet nagy kérdéseire. Az elveszett, nem túl intelligens nő prototípusa, s mint ilyen, eléggé sablonos. Kicsit buta, kicsit naiv, kicsit megmentendő, és rettenetesen sok számára mindaz, amit a XXI. század kihívásként felvonultatott. Agya helyett minden esetben a szívét használó anya, feleség, szerető. Unalmas karakter, minden egyedi jellemvonás nélkül.

Nem így Zsani, Ádám gyerekének anyja, aki legalább küzd a sablonok ellen. Végtelen szabadságvágyában élt már szinte mindenhol, hódolt számtalan dolognak, csak azért, hogy ne legyen beskatulyázható, ám vesztére az lesz egyetlen megkülönböztető jelzése, hogy kilyukadt a harisnyája. A szabadságot kereső nő, aki teherbe sem a hagyományos módon akar esni, annyit láttat magából a könyvben, mint egy lyuk: a tulajdonképpeni ürességet. Még nem döntöttem el, hogy a szerző így akarta-e ábrázolni a korunk végtelen lehetőségei között kissé elvesző, össze-vissza kapkodó karakter szabadságvágyát, s ez így az értékválasztása is egyben, vagy egyszerűen csak semmitmondóan festett fel egy női szerző egy női karaktert. Szeretném hinni az előbbit, de sajnos hajlok az utóbbi megoldás felé.

A címszereplő, Célia, Ádám lánya szenved a kortól, a neveltetésétől, a végtelen lehetőségektől. Konvenciókra vágyna, egyszerű döntésekre, kikövezett utakra, de nem kap mást, csak lehetőséget és millió utat, ami számára soknak bizonyul. Nem boldogul útmutatás nélkül, apa nélkül, szabályok nélkül, így óhatatlanul sodródik a -mondjuk így- vég felé.

Bár a kötet sok érdekes kérdést vet fel, mégis, valahogy életszerűtlen, nem valódi, van benne valami hamis felhang. Mintha olyasvalaki írna a világról, a jelenünkről, az értékválasztásainkról, nehézségeinkről és kísértésinkről, aki nem él benne: egy külső szemlélő próbálja megrajzolni a kereteinket. Sem a középkorú pasik, sem a vállalkozók, sem a húszéves lánykák, sem az ezoterikus tanok között elveszettek, sem a szabad, zabolázhatatlan lelkek ábrázolása nem az igazi: mintha a szerző titokban gyászolna egy egyszerűbb, pár évtizede letűnt világot. Requiem egy fiatalságért?

Első mondat:
"Amikor beléptem a lakásba, éppen csengett a telefon."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések