Mathias Énard: Zóna



Mathias Énard Goncourt-díjat kapott 2015-ben, tehát tudhatnók, hogy nem akárkivel állunk szemben, a szerző mégis a periférián maradt a hazai berkekben. Holott ...

Holott a Zóna igazán megér egy misét, meg egy Candide-díjat is, többek között.  Az olvasó persze, nem erre vágyik a nyárközepén, mert ilyenkor a könnyedség a vezető hívószó. Mindenki ellazulni, kikapcsolódni vágyik, pedig pihenni lehet másképpen is, nem kizárólag felületes szórakozással. Ez a könyv pedig minden, csak nem felületes. Sokkal inkább egy nagy író kivételes munkája, ami mind tartalmában, mind stílusában egészen unikális. 

A történet tulajdonképpen egyszerű is lehetne, hiszen egy katonáról szól(na), aki a délszláv háború tapasztalatai, és némi hírszerzés után éppen a Vatikán felé utazik. Utazása több síkon halad: miközben közeledik Róma felé, egyre mélyebbre merül a múltban, és önmagában is. Sorra veszi a Zóna, azaz Európa, Afrika és a Közel-Kelet háborús történéseit. Nem csak a szigorúan vett tényeket, sokkal inkább az egyéni villanásokat: gyilkosságokat, kivégzéseket, válogatott kegyetlenségeket, lelki és testi nyomorúságot: az emberiség mocskát. Így válik a kötet, dacára a tér- és időbeli ugrásoknak, napjaink parafrázisává, halódó világunk szörnyű torzképévé, a tragédiák lajstromává. Annak az apokalipszisnek a metaforája, amit az évszázadok alatt szabadítottunk magunkra, és nagyon úgy tűnik, hogy az utolsó fejezetéhez érkeztünk.

A regényben nem könnyen jut el az olvasó az utolsó fejezethez. Az egzaltált, hadaró, szinte lélegzetvétel nélküli óriásmondatok, melyek egy-egy fejezetet is kitesznek, csak erősítik a zaklatottságot, a szinte oxigénhiányos közeget, amibe az olvasó kerül, amint kinyitja a könyvet. Nem tehet mást, mint együtt kapkodja a levegőt, együtt zihál az elbeszélővel, és ahogy lapról-lapra halad előre, azt érzi, hogy nincs kiút, nincs elernyedés, csak az izmok feszült kapkodása, a vérontások, a fájdalmak, a lajstromba vett kegyetlenkedések szinte elöntik a horizontot, és elzárják a fényt. Egy egységként kezeli a háborúkat, válságokat, az egyes epizódokat, mintha nem is választanák el egymástól évtizedek vagy akár évszázadok, netán hatalmas érbeli távolságok. Egy gomolygó káosz ez a méltán eposznak nevezett munka. Eposz az álarc nélküli emberiségről: nem mondhat mást, mint ezt: ecce homo! Íme, az ember, kendőzetlen valójában.

Alapos kutatómunkával született a könyv, elképesztő háttértudással irodalomról, képzőművészetről, valamint tapasztalatok tömkelegével egészült ki, hiszen a szerző maga is éveket élt például a Közel-Keleten. Egészen felvillanyozó, milyen keresetlenül helyez el egyetemes utalásokat a lapokon a szerző: Proustra itt, Caravaggiora ott. Az eltűnt idő nyomában amúgy is mintha végig ott lebegne a sorok között. A regény teljesen összezavarodott tér-idő kontinuumában minden villanás egy-egy madeleine, csak nem éppen édes emlékeket idéz föl. Sokkal inkább a konfliktuszónák véres valóságát, de soha nem kívülről láttatva azokat: azonnal ott terem az olvasó a legbenső berkekben, a lövészárkokban, a népirtások zajában, érzi a vér szagát, hallja az üvöltést, a reccsenéseket, tapintja  a félelmet és az iszonyatot. 

Könnyed, laza, nyári olvasmányt keresel? Nem jó helyen jársz. Valami nem hétköznapit, valami zsigerit és álarc nélkülit akarsz? Utazz el a Zónába, amíg még lehet. Már csak perceink vannak hátra.

A fordító Takács M. József, akiről csak válogatott szuperlatívuszokban tudok szólni. Hibátlan munka, öröm volt olvasni, sőt: felüdülés.  Tűpontosan adta vissza egy zseni őrületét. Vagy egy őrült zsenialitását? 

Első mondat:
"a férfikorban minden nehezebb, minden hamisabban, kissé fémesebben cseng, úgy, mint két egymásnak csapódó bronzkard, magunkra vagyunk utalva, és nem szabadulunk meg semmitől, szép kis börtön, az ember annyi mindent visz magával az útra, egy ki nem hordott gyermeket, egy cseh kristályüvegből készült kis csillagot, egy talizmánt, amely szemünk előtt válik semmivé, mint a hó- a Golf áramlat irányának megváltozása a jégkorszak előjátéka ..."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések