Jodi Picoult: Apró csodák



Sokszor leírtam már, hogy Jodi Picoult valamit nagyon megtanult azon a bizonyos kreatív írás szakon. Korunkban ő az egyik legszakavatottabb képviselője a minőségi szórakoztató irodalomnak: az érdekes, újszerű tartalom és téma mindig ügyes cselekményszövéssel párosul. Gyakorlatilag ontja magából a könnyen olvasható regényeket, amik éppen csak annyira mennek bele a kényes témákba, hogy az még kényelmes legyen az olvasónak. Ne kezdjen el feszengeni, de az aktuális regény befejezése után kénytelen legyen azt tovább gondolni. 

Viszont azt is könnyedén észreveszi a vájt fülű olvasó (rémes képzavar ...), hogy mi az, ami mintegy ujjgyakorlatként vetett papírra, a könnyű siker érdekében, vagy azért, mert érdekelte a téma, de nem volt benne négyszáz oldalnyi történet, s mi az, ami valóban foglalkoztatja a szerzőt. Amiben számtalan munkaóra, kutatás és hónapok, talán évek is fekszenek. Ami őt magát sem kíméli, és fájdalmak közepette, hosszas vajúdás után szüli e világra a történetet, hogy aztán az olvasóban, a társadalomban éljen tovább. 

Nos, az "Apró csodák" éppen ilyen könyv. Vajúdást említettem, de mi mást is mondhatnék, ha a könyv egy szülész szakápolóról szól. Ruth Jefferson két évtizede van a pályán, és még mind a mai napig örömmel megy a munkába. Rutinos veteránnak számít a szakterületén, és a munkahelyén egyaránt, ahol diplomája megszerzése óta dolgozik. Egyedül neveli az éltanuló fiát: az afganisztáni háború miatt özvegyen. Az élete nagyon amerikainak, és sikeresnek,kiegyensúlyozottnak tűnik, addig a percig, amíg egy napon, miközben rutinvizsgálatot végez egy újszülöttön, ordítani nem  kezd vele a gyermek apja. Ő maga sem érti, mi történhetett, amíg  meg nem jelenik egy  cédula a gyerek kartonján, jelesül: "Az állomány afroamerikai tagjai nem gondoskodhatnak a babáról.". Ruth Jefferson afroamerikai. Az egyetlen afroamerikai a szülészeti osztályon. 

Ezen a ponton veszi kezdetét a történet maga. Tragédiával, mert a csecsemő fulladni kezd, miközben Ruth áll mellette az osztályon. Gondoskodjon róla az esküjének megfelelően? Esetleg a felettese utasítására hallgatva ne nyúljon a gyermekhez? Mindkét esetben az állásával játszik. Egy fekete nő, egy fehérek lakta környéken, egy hitellel terhelt lakásban, melyet egyedül kénytelen fenntartani. 

Az ez után következő négyszáz oldal nem más, mint Jodi Picoult mesterdarabja. Diadalmenete egy sikeres, befutott írónak, aki hosszú évek adatgyűjtése, kutatása, önbizalom-erősítése és vajúdása után világra hozta, könnyek között a legszebb gyerekét. Minden során érződik a precizitás, a maximalizmus, és valami más, még tőle is szokatlan dolog: az, hogy valamit nagyon el szeretne mesélni. Be akarja mutatni, hogy milyen is a velünk élő rasszizmus, és itt nem a fehér hatalom híveire gondol. Sokkal inkább mindarra, ami körülvesz mindannyiunkat: őt ott, az Egyesült Államokban, és minket itt, Európában, sőt, Magyarországon. El akarja mesélni, hogy milyen lehet úgy élni, hogy a bőröd a bélyeged. A pigmentációd a végzeted, a sorsod és a veszted okozója is lehet, hacsak nem vagy észnél életed minden pillanatában. 

Távolinak tűnő történet, Olvasó? Helyettesítsd be a fekete szót a cigánnyal, vagy a menekülttel, és máris helyben vagyunk. Tudom, te nem vagy rasszista, több eszed van ennél. Én is ezt szeretném hinni magamról. De akkor miért mondja a szerző, hogy rá kellett döbbennie: ő maga viszont az, még akkor is, ha egész életében az ellenkezőjét hitte magáról? 

Picoult hatalmasat alkotott ezzel a könyvvel. Kétségkívül a legpontosabban megalapozott munkája ez, mind tartalom, mind kutatások, mind forma tekintetében. Minden sora pontosan kiérlelt, és tökéletesen alkalmas is arra, aminek valójában szánta: hogy betöltse egy társadalmi párbeszéd felütésének szerepét. Ezzel együtt egy kiváló bírósági regény született, pedig azt kevesen tudnak jól írni. Ez sem lett az, a szó klasszikus értelmében, de jól illik abba a nagyívű vonulatba, amit a kilencvenes években láthattunk a vásznon. A filmvásznon, mert elképesztően izgalmas, sokszoros fordulattal teli, és filmszerűen pergő a történet. Nagyon nem lennék meglepve, ha film készülne belőle hamarosan. Bár ez a film már világosan lepergett bennem. Ahogy minden olvasójában. 

Privátka (copyright: Görög Ibolya): a fordító, Babits Péter munkája most először érződik számomra akadozónak. Bicsaklik itt, nem konzisztens ott, néhol fésületlen. A kölyök, kölyköm, kölyke szót pedig, bár az angolban igen, a magyarban nagyon nem használjuk, olyan kontextusokban pláne nem, ahogy itt szerepelteti azokat. S bár ez a munka egy közepes fordítótól csodás teljesítmény lenne, tőle nehezen elfogadható, és idegen volt. 

Első mondat: 
"A csoda a Nyugati Hetvennegyedik utcában történt, abban az otthonban, ahol a mama dolgozott." 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések