Sir Richard Shirreff: 2017-Háború Oroszországgal



Néha úgy alakul, az egyszeri kritikus nem igazán érti, hogy tulajdonképpen mire számított. Ha adott egy könyv, ami borítója, fülszövege és minden létező helyen megjelenő reklámja szerint katonai könyvről beszélünk, akkor Booklány tényleg nem tudja, min is csodálkozik.

A 2017-Háború Oroszországgal írója kimaxolta a militarizmust, bár komoly szereptévesztésben van. Ha íróként írt egy regényt, akkor a neve nem "Sir Richard Shirreff tábornok" (sic!), ha pedig katonaként kíván megnyilvánulni, nos ... abból születnek az olyan mondatok, amiknek semmi keresnivalójuk egy regényben, jelesül:

"A gyakorlat kezdeti fázisa során az ezred ledobta ejtőernyőseit, méghozzá az újonnan kapott BMD-4 kétéltű gyalogsági harcjárművekkel együtt, melynek igen erős, 2A70-es, 100 milliméteres, alacsony nyomású, huzagolt csövű ágyúval, nagy robbanóerejű, repeszhatású lövedékek kilövésére képes 30 milliméteres, 2A72-es koaxiális gépágyúval, lézervezérelt tankelhárító rakétákkal, valamint 7.62 milliméteres PKT koaxiális géppuskával is föl vannak szerelve".

(Igen, ez egy mondat. Aki kétszeri olvasás után pontosan megérti, és könyv nélkül el is tudja nekem magyarázni, az vendégem egy fröccsre.)

Valamint az olvasónak nem kellene olyan dolgokkal sem szembesülnie, miszerint tökéletesen tisztában illene lennie azzal, hogy mit jelent a "dandár és az alatti szintű irányítás"; valamint azt sem hiszi el senki, a terepmintás pizsiben alvókon kívül, hogy minden egyes katona egy intellektuális zseni, stratégiai központ egy kisportolt, magas cowboy-szerű testben, markáns  arccal, szigorúan megfeleltetve az etnikai szórást a jelenkori pc követelményeinek. 

Ezzel a felütéssel, miután elvettem minden, nem a sorkatonaság visszaállításáért hőbörgő középpolgár kedvét az olvasástól, azt kell mondanom, hogy ez a könyv valamiért nem engedi el az olvasóját. Nem, nem a katonai szakzsargon kényszeres ismételgetése, és a már-már esőemberi magasságokat mutató, tételes felsorolásai és leírásai teszik vonzóvá, hanem a téma. Az ötlet maga

Adott az év, amiben élünk. Adott  a jelenkori Oroszország, ami elfoglalja, amit lehet, és bomlaszt, ahol csak lehet. Támogatja az ukrán szakadárokat, elszakít területeket független államoktól, kilóra megveszi az egyes EU-s tagállamokat, de legalábbis bizonyos vezetőiket, gazdasági szerződések mögé bújtatja a korrupciós gyakorlatot,  és hackerek ezreit szabadítja a világra. Ennek az államnak az elnökét Nem Nevezzük Nevén: ő az Elnök, Vlagyimir Vlagyimirovics, aki jeges kék tekintetét a Balti államokra veti, és tervei megvalósításában nagy hasznát veszi KGB-s múltjának. 

Eközben az Unió és a NATO nem tud mit kezdeni a helyzettel, hiszen a dolgok soha nem annyira egyértelműek, mint amilyennek látszanak. A kiberháború és a számítógépes támadások korában mennyiben minősül egy állam megtámadásának, ha csak online bénítjuk meg azt? És az, ha meghackeljük a választásokat, netán az ország vezetőinek levelezését? Hogyan tudna azonnal és hatékonyan reagálni egy olyan szervezet, mely tagjainak álláspontja  pacifizmustól, a semlegességen át, egészen a tökéletes korrumpáltságig terjednek? Egy ilyen környezetben hogyan, és főleg: milyen gyorsan lehet életbe léptetni a NATO 5. cikkelyét? Az alapszerződés ezen cikkelye mondja ki ugyanis azt, hogy ha egy tagállamot megtámadnak, akkor minden tagállamot támadás ér?

A szerző még ennél is tovább megy. Azt a kérdést feszegeti, hogy miként tudna az egyre erősödő, és egyre erőszakosabb Oroszországra érdemben nyomást gyakorolni egy olyan katonai szövetség, amelynek, kis túlzással élve, értékelhető katonai ereje a kontinensen nincsen: sem eszközpark, sem kiképzett emberi erőtekintetében. Azaz: mit tudunk egyáltalán érdemben tenni, ha Pu ... az Elnök úgy dönt, hogy  odacsap?

Elképesztően érdekes, árnyalt és aktuális kérdéskört feszeget a szerző mindezzel. Úgy, hogy nekünk, akik itt élünk, Ukrajna mellett, és az orosz megszállás nem is olyan távoli múlt, összeszoruljon a torkunk. 

Így van ez még akkor is, ha katonaemberként a caesari,  ha "békét akarsz, készülj a háborúra"-elvét vallja, mi több: sulykolja az olvasóba. Az, hogy ezzel mennyire értünk egyet, az más kérdés.

Az erősen foglalkoztat azonban, hogy miért utálja a szerző ilyen mértékben a magyar diplomatákat? Ostoba, angolul sem beszélő bábként jeleníti meg a magyar delegáltat a NATO-üléseken is. Tapasztalat lenne? Ki tudja. A közállapotokra való tekintettel azonban, mégsem jut eszébe a hazai olvasónak felfortyanni ezen. 

Aktuális? Nagyon is. 
Érdekes? Igen. 
Árnyalt? Naná. 
Van gond a kivitelezéssel? Akad.
Háborúzunk idén? ...

Első mondat:
"Az Oroszország elleni háború 2014 márciusában, Ukrajnában kezdődött."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések