Mona Awad: Antilányregény



Kirobbanó nemzetközi és hazai sikernek örvend Mona Awad könyve, az Antilányregény. A könyv, aminek a magyarországi kiadója mellesleg brutálisan kivégezte a címadás fogalmát. A könyv, ami rólam szól.

Bizonyám. Ez a könyv semmi másról nem szól, mint arról, hogy mit jelent nőnek lenni ebben az egészen tönkretett társadalomban, melyben a népesség egyik fele folyamatosan olyan nyomásnak van kitéve, aminek mértékéről a társadalom másik fele mit sem sejt. A világban, ahol a nyomás alatt lévő embertömeg a túlélésre játszik, a megfelelésre, arra, hogy ne legyen túlzottan semmilyen, mert az nem jó. Hiszen abban a pillanatban, hogy túl valamilyenné válik, megbukik teljes valójában. Mondjuk ki nyíltan: míg egy sörhasú férfinak "tekintélye", "pocakja" satöbbije van, s mint ilyen, picit "macis, de jól áll neki" addig egy nő, amint nem úgy néz ki, mint a modellek photoshoppolva, akkor mint nő, megbukott. Ő már nem jó nő. Nem eléggé nő. Ne legyenek igényei abban a 40-es méretű farmerban. S mint ilyen, csökkent értékű ember, csökkentett igényekkel bírhat csak.

Nem baj, ha megalázzák, ha semmibe veszik, ha rettenetes alakokkal bonyolódik kapcsolatba (ki másnak is kellhet egy ilyen nő, nem igaz?). Amíg egy férfi úgy készül a strandszezonra, hogy vesz egy fürdőgatyát, egy papucsot meg egy napszemüveget az első júniusi hétvégén, nettó két óra alatt, addig egy nő szeptember óta arra készül, edz, éhezik, retteg, méricskél, lenéz és becsmérel, beoszt és grammoz, megvon és szenved, hogy a következő nyáron egyáltalán ki merjen menni a medencepartra. És hol van ez még attól, hogy élvezni merje az ott töltött időt?!

Miközben mindenki tisztában van azzal, hogy senki nem néz úgy ki, mint Brad Pitt, még maga Brad Pitt sem, azt is tudni véli, hogy egy nő, ha eléggé összeszedi végre magát, igazán kinézhetne úgy egy random szerdán, mint Mihalik Enikő. Photoshoppolva. Ugyebár.

Nos, tulajdonképpen erről szól ez a könyv. A lányról, aki mi vagyunk. Te és én, Olvasó. Mi, akik nem veszünk fel ujjatlan pólót a kánikulariadóban, mert túl löttyedt a karunk. Mi, akik szó nélkül izzadunk az alakformáló fehérneműben és sötét ruhákban. Mi vagyunk, akik majd belefogyunk abba a nadrágba. Mi, akik majd jövőre már fel mernek venni egy bikinit. Mi, akik pontosan tudjuk egy gombóc citromfagyi kalóriaértékét. Mi vagyunk, akik nem merünk felszabadultan létezni a testünkben. Mi, akikkel meggyűlöltették a saját, külön bejáratú, szentséges, egyedi és megismételhetetlen templomunkat: a testünket. Annyira, hogy mire megtanuljuk szeretni és elfogadni, élvezni és tisztelni, addigra már -jó esetben is- tizenöt év energiáját elvették tőlünk, és oda  a hamvas ifjúság felszabadultsága.  Mert nekünk küzdenünk kell azért, vérrel, keserűséggel és verítékkel, ami nekik automatikusan jár. Na jó, néha azért akarnak kicsit gyúrni felsőtestre, de azért nem túl sokat.

Minderről, és még sokkal többről is szól ez a regény, ami végre (végre!) lerántja a leplet a felnőtté válásról egy női testben, és mindarról, hogyan tettük tönkre sok tízmillió fiatal emberi lény számtalan nappalját és éjszakáját.

Egészen szívszaggató, amikor kiderül, hogy a főhős, bár eléri célját, belül nem tudja követni a változásokat, és mennyire átalakul a személyisége a megváltozott testében. Drámaian és hitelesen, magától értetődő természetességgel ír erről Awad, mintha mi sem lenne természetesebb. Mint egy mellékzönge, úgy sejlik fel a dolgok veleje. Könnyedén, szórakoztatóan. Ami az egész kötet sajátja.

Kötelező darab. Mindenkinek. Neked, nekem, és  a pasidnak is. Neki(k) főleg.

Első mondat:
"A mindenséggel dacoltunk a Wolfedale és a Mavis sarkán álló McDonald'sban egy napsütéses délutánon."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések