Kevin Wilson: Életképtelenek



Kevés bizarrabb, vagy ellentmondásosabb regényt olvastam mostanában az Életképteleneknél. A Fang család nyomasztó története egyszerre parafrázisa a huszadik századi képzőművészet önmagába roskadásának, a mérgező szülők archetípusának és az elmúlásnak.

Camille és Caleb Fang kortárs képzőművészek: a performansz a műfajuk, amit a hatvanas évek óta művelnek, töretlen lelkesedéssel. Nem hisznek a vizuális kultúrában, megvetik a kötött, rögzített műalkotások minden válfaját. Hitvallásuk lényege szerint egy poharat a falhoz csapni maga a művészet, míg az esemény után maradó üvegszilánkok már nem részesei annak. Hatni akarnak, jelen lenni, felkavarni az állóvizet, a hétköznapi emberek életének részévé tenni a művészetüket, tükröt tartani a világnak, és hagyni, hogy az tovább gyűrűzzön; vagy más szavakkal, egyszerűen csak zavart akartak kelteni. 

Ezt tették, évtizedek át, miközben lett két gyerekük: Annie és Buster. Őket is bevonták az alkotásaikba, születésüktől fogva: egy-egy Fang-esemény teljes jogú résztvevői voltak. Abban nőttek fel, hogy a káosz jó, a zavar maga a művészet, és abban, hogy erőszakkal benyomulni mások életébe egy esemény erejéig kifejezetten jó dolog. Sejthetjük, hogy ez nem múlt el nyom nélkül. Menekültek, amint lehetett, ahogyan lehetett ebből a közegből. Aztán a szülők egyszerre eltűntek: a rendőrség sorozatgyilkost gyanít a háttérben. A gyerekeik pedig nem hiszik el, hogy valóban meghaltak: egy újabb, őrült eseményt sejtenek a háttérben.

Ez a nagyon amerikai, kortárs regény az ellentmondásokra épül: a pattanásig feszített húrokra. Felvet számos olyan, húsba vágó kérdést, aminek a töredéke is elég lenne egy kötetre. Itt van mindjárt a művészet témaköre. A performansz műfaja képes lehet-e reflektálni a huszonegyedik század égető kérdéseire, tömegkultúrájára? Vagy szükségképpen ki kell múlnia? Esetleg egyre nagyobb őrültségek kellenek a hatás eléréséhez? Meddig tartható fenn a tervezett, de nem irányított káoszt hatásmechanizmusa? Mikortól válik jelentéstelenné. és jelentéktelenné is egyben?

De mesél a családról is. Arról, hogy egy család mennyiben önálló egyének közössége, vagy milyen mértékben egy egység, ami nem részekből, csupán alkatrészekből áll? A szülők mindennél jobban magukhoz akarták láncolni a gyerekeiket azzal, hogy nem csak az életük, de a művészetük, az életművük részévé is nevelték őket, de éppen ezzel lökték el őket maguktól. Hívhatja egyáltalán egy szülő a saját gyereket A-nak és B-nek, mint egy munkadarabot?

"-Ez valami, az istenit - mondta Buster. -Benne vagyunk, megtörténik, és még ha nem is csinálunk semmit, akkor is benne vagyunk. - Annie szorosan fogta, és azt mondta:
-Elcsesztek bennünket, Buster.
-Nem szándékosan.
-De igen."

Lehet-e azért boldogtalanná tenni egy gyereket, mert szeretjük őket? És lehet-e fontosabb az életmű a gyerekeknél? A gyerekek megölik a művészetet? Vagy a művészet öli meg a gyerekeket? 

A harmadik, pattanásig feszített húr az időről szól: az idő múlásának ki- vagy elhasználásáról. Ellentét feszül a szülők kimerülő, és a gyerekeik éppen csak elkezdődő életműve között. 

S hogy ne legyen elég a már eddig is keltett zavarból, az író odacsap egy olyan befejezést az asztalra, ami felrobbantja az eseményeket. Éppen úgy, mint a Fang-életmű. Tökéletesen méltó, jól kimódolt, izgalmasra kihegyezett végkifejletet kap az olvasó, közepesen hosszan lecsengetve, csipetnyi amerikai feloldással a végén. Kényelmet ne várj tőle, Olvasó, csak zavart (zavaros?) gondolatokat.

A könyv hogyanjára nem lehet panasz. A stílus kiváló, gördülékeny, a történetszövés folyamatos és fordulatos, a fordítás míves (Pék Zoltán, megint). Booklány szerette: egyedi volt. 

Első mondat:
"Mr. és Mrs. Fang művészetnek hívták, a gyerekeik balhénak."



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések