Kiss Tibor Noé: Inkognitó



Kiss Tibor Noé prózáját érlelem magamban napok óta. Forgatom, hümmögök, és azon gondolkodom, hogy lehetséges az, hogy egy szöveg úgy legyen szinte gorombán barátságtalan, hogy közben mélyen bensőséges. Jéghideg, és közben tűzforró. Távoli és közeli. Szeretetteljes és kegyetlen. Valóságos és fiktív. Önmagába zárt, és mindenkihez szóló. Mindenkié és senkié.

Pedig nagyon lehetségesnek látszik, hogy egy könyv, ami úgy ugrál az idősíkok között, mint ahogy egy kelepcébe esett madár vergődik, oda-vissza, szakadatlanul, magában hordozza a kevesek, de a sokak minden érzését és tapasztalását is.

Van ebben a szövegben valami olyan mély, zsigeri, beletörődő, vagy inkább megtört fájdalom, ami még élesebben húzza alá az író és hőse harmónia utáni vágyát. Nem az a könyv, amit lazításképpen vesz kézbe az ember. Sokkal inkább azért teszi, mert érteni akarja a kettősséget, ami eltakarja a napot, de felragyogtatja a csillagokat.

Nem szól arról, amire sokan vártak annak idején. Nem botrányról mesél, holott azt is boncolgathatna. Milyen kézenfekvő, milyen olcsó lenne írni kétszáz oldalt a focistáról, aki többé nem tud focistafiú lenni. Dacára a tesztoszterongőznek, ami körülveszi ezt a sportot, ő egyszerre női ruhában érzi jól magát. Nőként létezve találja meg azt a nyugalmat, felszabadultságot, ami főszabály szerint mindenkinek természetes. Fölkelek, tükörbe nézek, és vagyok, aki vagyok: férfi vagy nő. Ám mi van akkor, ha mást mutat a tükör, mint amit az agy diktál? Ha a tükör hazudik? Megtalálhatja-e az ember a maga békességét úgy, hogy a külvilág mást tükröz vissza, mint ami számára természetes? Végtelenül egyszerűen: élhetsz-e nőként, ha férfinak születtél? És milyen út vezet idáig?

Lehetne egy bulvárgőzös coming out története az Inkognitó, de nem az. Fejlődésregény? Talán. Önreflexió? Biztosan. Feldolgozása a múltnak? Nagyon is. De hogy hiányzó pontja  a magyar irodalomnak, az száz százalék. A transzneműség annyira tabu még ma is kis hazánkban, hogy ezt beemelni a kortárs irodalomba egyszerre forradalmi tett, és nagyszerű álca is. Ezzel vissza is kanyarodtunk a kettősséghez, amiről korábban írtam.  Nem tud nem összetetten szólni, mert témájában, és eszközeiben is több síkon jár, több szemszögből világít meg mindent. Nemet, társadalmi nemet, felnőtté válást, kegyetlen gyermekkort, mérgező szülőket, önmagunkra találást, a közgondolkodás tabuit.

Így lesz egyediségében botrányos, egyúttal hétköznapiságában szokványos: Tibor/Noémi éppen úgy keresi önmaga képét a világ szemében,  vagy akár egy ablaküveg tükröződésében, ahogyan mindannyian azt tesszük, nap, mint nap. És feltesszük a kérdést magunknak: mennyiben vagyunk azok, akiknek magunkat látjuk, és mennyiben vagyunk azok, akikké mások szemében válunk? Valóban mi vagyunk azok, vagy a lenyomatunk határoz meg minket a világ tükröződő felületein?

Első mondat:
"Átlépek a küszöbön."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések