Sue Klebold: Napsugaram - A columbine-i gyilkos édesanyjának vallomása



Elképesztően nehéz erről a könyvről írni. Egyensúlyozom a 'nem is tudom, hol kezdjem', a levegőtlen gyomorszorítás, és egy, az egész világot felrázó sikoly határvidékén, ha létezik egyáltalán ilyesmi. Mit tudunk mi a gyerekeinkről? Mit tudunk mi a kamaszokról? Mit tudunk mi az agyi elváltozásokról? Mit tudunk mi a kegyetlenségről? Mit tudunk mi bármiről?! 

Hisszük, amit  a süket fülünkkel hallani vélünk, látni akarjuk, amit a vaksi szemünk mutat nekünk a valóságból, mindezt köztudottan úgy, hogy egy közepesen ügyes kezű itt a piros, hol a piros-játékos bármikor átverhet minket. És pontosan így vagyunk meggyőződve arról, hogy értjük a körülöttünk lévő világot, és ismerjük a családtagjainkat. 

Sue Klebold is ebben a meggyőződésben élt, 1999. áprilisának huszadik napjáig. A napig, amikor az ő kedves, kajla, nem különösebben problémás vagy agresszív, jó képességű kamasz fia be nem rontott barátjával a Columbine középiskolába, fegyverekkel és bombákkal felfegyverkezve, hogy kivégezzék iskolatársaikat és tanáraikat. Felfoghatatlan pusztítást terveztek: rárobbantani az ebédlőt minden bent tartózkodóra (kétezren tanultak ott), de  a bombák nem robbantak föl. Így "csak" tizenhárom diáktársukkal és egy tanárukkal végeztek, mielőtt öngyilkosok lettek. Az addig teljesen hétköznapi életet élő, kertvárosi család élete szempillantásra szertefoszlott, és Amerika ismét elveszítette ártatlanságát. Tessék, én is az Usáról írok, holott a kamaszainkról kellene, rólunk kellene, az agyműködésről kellene, mindannyiunkról kellene ... pedig mennyivel kényelmesebb  eltartani magunktól a témát. Ne tegyük.

Semmit nem tudunk, ahogyan Dylan Klebold szülei sem tudtak a gyermeküket ért iskolai abúzusokról. Nem is sejtették, hogy milyen (fizikai és lelki értelemben is) felfoghatatlanul kegyetlen világ a kamaszoké, hogy milyen válogatott kínzásoknak vannak kitéve nagy valószínűség szerint abban a jó hírű középiskolában, ahová figyelmesen, gondoskodva beírattuk őket. Semmit nem tudunk a kamaszaink valós életéről. Kleboldék sem tudtak. Nem sejtették a tömeggyilkosság előtt három nappal, hogy az iskolai bálról vidáman hazaérkező gyerekük három nap múlva magával ránt több, mint egy tucat embert  a halálba. 

Nem sejtették azt sem, hogy fiuk depressziós, és tele van fortyogó dühvel. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi tudnánk ezt a tizenévesünkről? Vagy meg vagyunk győződve arról, hogy minket nem tudna átverni? Olvasó, álljon itt egy kísérleti adat: ötéves (5!) éves gyermekek egy kísérlet során 59%-os arányban át tudták verni a rendőrnyomozókat. Igen, ez rosszabb arány, mintha csak találgattak volna. Öt. Éves. Gyerekek.

A bárdolatlan, ingerlékeny, pattanásos és nem mindig jószagú kamaszunkról tudjuk, hogy meddig normálisak a viselkedési problémái, meddig akaratlagosak a hülyeségei, és honnantól beszélhetünk valódi agyi elváltozásról? Olvasó, és azt tudod, hogy az öngyilkosság nem a gyávák választása, hanem egy kimutatható agyi zavar következménye? Azt is tudod esetleg, hogy a gyilkosok agya is ilyen elváltozást mutat? 

Mi történik akkor, ha nem ismerjük föl a gyerekünk halálos kapcsolatait, romboló barátságait? Mi történik, ha ezekre a kérdésekre nem tudjuk a választ, mert abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy a mi gyerekünkkel soha, a mi környékünkön soha, és egyébként is jól neveltük őket? Mi történik? A válasz egy szó: Columbine.

Ezt a könyvet egy végletekig megtört asszony írta, aki tizenhét éve, minden áldott nap ezekkel a kérdésekkel kel, és fekszik. Aki azóta annak az ügynek szentelte az életét, hogy valódi válaszok és megoldások születhessenek ezekre a kérdésekre, minden családban és minden közösségben, úgy, hogy hathatós segítség is adódik hozzájuk. Egy asszony, aki elveszítette a szeretett, dédelgetett fiát, az ő Napsugarát. Egy asszony, akinek a fia tömeggyilkos, iskolai lövöldöző. Egy asszony, akinek mindezt a gyászában fel kell dolgoznia. Egy asszony, aki pontosan tudja, mekkora kárt, sérüléseket, mennyi halált, fájdalmat és pótolhatatlan veszteséget okozott a gyereke. Aki szerette a gyereket, akit ismert, és aki miatt egy egész közösség, a fél világ céltáblája lett, úgy, hogy nem tudott, nem tehetett semmiről. Adódik a következő kérdés, Olvasó: egy szülő hibáztatható a gyermekei tettéért? A válasz előtt emlékeztetnélek arra  a bizonyos 59%-ra, pár bekezdéssel feljebb. Ez az asszony egy percig sem akarja elhárítani a fiától a felelősséget, nem is lehetne az események fényében. Sokkal inkább törekszik tiszteletadásra az áldozatok és sérültek felé, magyarázatokat keres szakadatlanul, és segíteni akar a felvilágosításban, s teszi mindezt örökre megtörten, de nagyon informatív módon, alázattal, és saját maga felé is kíméletlen őszinteséggel.  

Amerika egyenes adásban nézte végig, történelmében először ezt a mészárlást. Utána évekig, és azóta is milliók beszéltek, és beszélnek az eseményekről, könyvek születtek, konferenciákat tartottak, új ajánlásokat, szabályzatokat és irányvonalakat állapítottak meg. Tévéműsorok ezrei, és filmek tucatjai foglalkoztak az eseményekkel, és azzal összefüggésben a gyerekek végtelenül kegyetlen és zárt világával, a bullyinggel, az iskolai szekálással, bántalmazással, a megszégyenítésekkel, a kamaszok kíméletet nem ismerő, zárt világával. Majd a "lövöldözés után pár hónapig tényleg kedvesebbek voltak egymással az emberek. Aztán visszatért minden a régi kerékvágásba, újrakezdődtek a megalázások." 

Mit tudunk mi a gyerekeinkről? Minden szülőnek, tanárnak és szakembernek ajánlom a könyv elolvasását, aminek bevételei jótékony célokat szolgálnak: mentális problémákkal foglalkozó szervezeteket és kutatásokat támogatnak. 

https://www.youtube.com/watch?v=A8syQeFtBKc

Első mondat:
"Mióta világ  a világ, a szülőket hibáztatjuk, ha baj van a gyermekükkel."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések