Bíró Szabolcs: Anjouk I-II-III



A  karácsony előtti héten szükségképpen kialakuló őrültekházához ajánlok ezúttal támpontot: vegyetek könyvet! Például Bíró Szabolcs Anjouk-sorozatának első három kötetét, ami trilógiaként is kerek egészet alkot, így megállja a helyét minden történelemszerető karácsonyfája alatt.  A szerző külön kérése volt, hogy egyben írjak a sorozatkezdő hármasról, így rendhagyó módon eleget is teszek ennek. Minden reklamációval ezért kéretik Bíró Szabihoz fordulni.

A számos történelmi -és köztük egyre több magyar történelmi- regény közül azért is maradjunk ennél, mert az egyet fizet, kettőt kap esete forog fenn, és mi, magyarok, híresek vagyunk arról, hogy nagyon (nagyon) szeretünk jól járni. Egyfelől történelmi, másfelől kalandregény, s ha már itt tartunk, akkor azt is le kell szögeznünk, hogy a könnyen olvasható, szórakoztató fajtából. Azok közül való, amiket egy-két jó estén, egyben olvas el az ember, kicsit elmerül valami másban, és -természetesen-lovag akar lenni. Így volt ezzel a szerző is, aki aztán az is lett: a Szent György Lovagrend emelte a tagjai közé. Mindig mondom: célozd meg a holdat, s ha elvéted, akkor is a csillagok közé érkezel (avagy merjünk nagyot álmodni, de ebbe most több okból se menjünk bele). 





Éppen ez az önazonosság az, ami mássá teszi az Anjoukat. Van ez a srác, aki eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, tesz valamit a magyar lovagkorért, a lovagkori hagyományokért, és ennek jegyében könyveket kezdett írni (többek között). Így rátalált egy olyan űrre, ami érezhetően tátongott a magyar irodalomban, hiszen valahogy nem volt sikk a magyar lovagkorral foglalkozni. Károly Róbert és kora csak egy közepesen feldolgozott, unalmas fejezet volt a történelemkönyvben és nem egyéb, holott, valamikor régen, volt ez az ország dicsőséges is, volt ereje, és szava Európában. Sok száz évvel ezelőtt ugyan, de tagadhatatlanul. 

Ez az, ami kiváló táptalaja ennek a regényfolyamnak, ami legutolsó információim szerint még hosszú évekig szórakoztatni fogja az olvasót. Azt az olvasót, akinek nem kell a történelem szerelmesének lenni feltétlenül, sőt, a mélymagyarság sem kritérium, ahogy nem kell hozzá fiúnak sem születni. Nem esik abba a csapdába sem, hogy túlzottan komolykodó akarjon lenni: szórakoztatni akar. Keresetlenül, gördülékenyen, általában (bár nem mindig) a pátoszt is mellőzve. Elég ehhez a sorozatkezdő kötet elején, a krónikás monológját elolvasni, és egyet fogsz érteni velem, Olvasó. 





Jó az átkötés a szerző korábban már megjelent, s most átdolgozva újra kiadott Non nobis, domine c. regényével, amennyiben feltűnik a lapokon Bátor Attila, a valamikori (immár birtokaira visszavonult) templomos lovag. Apropó, szereplők: bár történelemhamisítás nélkül nehéz lenne, mégis szívesebben látnék több nőt a lapokon. Nem cselédlányokat, feleségeket, anyákat és matrónákat, hanem saját jogon létező, és saját jogon erős asszonyokat. Ez az egysíkú férfivilág kétségtelenül valósághű, de a legkevésbé sem teljes. Szükség lenne a világ másik felére is a lapokon, méghozzá a valódi súlyuknak megfelelően. 

E sorok írója ezen a ponton kerül bajba, ugyanis spoilerezés nélkül írni egy kalandregényről körülbelül olyan nehéz, mint táncolni az építészetről. Így csak visszacsatolhatok oda, ahonnan kezdtem: tegyétek a fa alá! Jó lesz az. Még akkor is, ha talán túl genderspecifikus, de erről a történelem tehet, és nem a szerző, és még akkor is, ha a Non nobis domine-t nem szárnyalja túl, az Booklány kedvence.  Aki azt szerette, az ezzel sem foghat túlzottan mellé.  Csak ez a borító, ezt tudnám feledni ...

Első mondat:
"Egészen más szelek fújtak akkoriban."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések