Baranyi Ferenc: Az opera négy évszázada



Ezúton szeretném tájékoztatni a tisztelt egybegyűlteket, hogy kilenc nap múlva karácsony. Ennek tudatában itt az ideje abbahagyni a céltalan lófrálást a plázákban, mert ott úgyis idegesítően nagy  a tömeg ilyenkor, ráadásul valahogy ott senkinek nem az "opera" szó jut eszébe.

Mielőtt azonban pánikba esve kattintanál a jobb sarokban a kis ikszre, Olvasó, jobb, ha eszedbe jut: neked is lehet olyan rokonod, akinek nem okoz hiperventillációt a komolyzene gondolata, horribile dictu, még élvezi is. Igazából te is lehetnél ilyesféle ember. Valaki, aki nem csak akkor közelíti meg az Operaházat, ha ingyenes, közepes színvonalas gálaműsort adnak az Andrássyn a megfáradt, és ezt megúszni nem tudó, de annál inkább a hátuk közepére kívánó művészek a street food fesztivál kereteben, és akkor is (legalább magaddal légy őszinte) csak egy újhullámos hamburger kedvéért. Esetleg most, a díszkivilágítás miatt. Lehetnél az, aki élvezi az operát, mert érti a műfaj lényegét, ami nem más, mint a sztori. 

Egy opera mindig egy jó sztori körül forog: valakit biztos, hogy meggyilkolnak, elszeretik a húgát/menyasszonyát/feleségét, valakinek egészen biztosan meghasad a szíve fájdalmában, és egyébként is összeesküvésekkel és kettős ügynökökkel tarkítottak a gyakori háborúk. Ha mindezt moziban látnád, nagy költségvetésű, terjengős amerikai filmben, akkor imádnád. Miért kerülöd most mégis? Talán azért, mert bonyolultnak és fennhéjázónak tűnik, hogy idegen nyelven énekelnek valamiről. Éppen ennek a tévhitnek a felszámolásán dolgozik a Kossuth- és József Attila-díjas író, költő és műfordító, Baranyi Ferenc, aki pár évtizeddel ezelőtt, tévés korában bebizonyította már azt is, hogy egy-egy operafilm is képes sokmilliós nézettséget produkálni. Missziójának érzi, hogy ledöntse a falakat, amelyek elzárják az opera műfaját a széles tömegektől, legyen ez a fal akár képzeletbeli, akár valóságos. 

Ezért nyúlt a sztorihoz (de a nyelv embereként mi máshoz is nyúlhatott volna): az egyes darabok és a zeneszerzők csattanós történeteihez. Ugyanis nagyon sok múlik a tálaláson. Kiváló, alapos és míves operakalauz jelent már meg magyar nyelven is a közelmúltban, de az sokkal inkább a bennfenteseknek szól (és azoknak, akik szeretik, ha olyasvalami van az -egyetlen- könyvespolcukon, ami jól mutat). Ám Baranyi könyve más: könnyed. Tele van érdekes történetekkel a legnagyobb énekesek magyarországi bukásairól, vagy éppen arról, hogy kényszer hatására  akár tizenhárom (annyi, nem elírás) nap alatt is meg lehet írni egy komplett darabot, zenével-szöveggel együtt. Olvashatsz a kasztrált énekesekről, akik a legünnepeltebb csillagok voltak a tizennyolcadik században is még, nők ezrei rajongtak értük, sőt, a legnagyobbak nevét még ma is ismerjük (Farinelli), köszönhetően éteri hangjuknak, amit nem mellesleg pontosan annak köszönhettek, amit a nevük sejtet. 

Egy szó, mint száz: akár ajándékba, akár az első operajegyed mellé, de érdemes számításba venni ezt a könyvet. Valami oka csak lehet annak, hogy a tizenhatodik század óta, amióta Monteverdi megírta az első, már valóban operának nevezhető darabot, a műfaj népszerűsége töretlen. A szépség, a zene kortalan, meghatározhatatlan ereje évszázadok óta hódít. Talán meghódít téged is.

Első mondat:
"-Ugyan, kapcsold már ki ezt a szörnyű kornyikálást!"

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések