Sejal Badani: Törött szárnyú angyalok


Meddig vétkezhet egy apa a lányai ellen? Így teszi fel a kérdést a könyv címlapja, és várja, hogy az olvasó válaszolja meg ezt a súlyos kérdést. Egyben természetesen megad egy alaphangot is: tudható, hogy  itt semmi vidám dolog nem következik. 

Súlyos tragédiák sora bontakozik ki a lapokon. Adott egy bevándorló család Amerikában: Indiából érkeztek. Három lányuk van, s próbálnak helyt állni a mindennapokban. A történetük szinte tipikusnak mondható. Az apa több diplomás, mégsem kap értelmiségi munkát, és nap, mint nap szembe kell néznie azzal, hogy a befogadó ország korántsem annyira befogadó. Általában megalázottan tér haza az otthonába, háztartásbeli feleségéhez és gyerekeihez. Az anya csak csetlik-botlik az új országában, sokáig még szárit visel a mindennapokban, az otthoni, indiai szokások szerint él, az indiai közösséggel tart főleg kapcsolatot, töri a nyelvet, talajtalan. Egy dologban biztos csupán: ő a férje után következik a családban.

Ez a házaspár a lányait arra neveli, hogy tiszteljék az apjukat, a hagyományokat, az indiai szokásokat, de minden egyéb dologban az új hazájuk kihívásainak feleljenek meg. Legyenek jó tanulók, sőt: kitűnő tanulók. Mindig, mindenben nekik kell a legjobbnak lenni, hogy többre vigyék, mint a szülők, hogy be- és elfogadja őket Amerika. Ez szép és jó lehetne, ha nem válogatott kegyetlenségekkel akarnák mindezt elérni. Az apa módszeresen bántalmazza a családját: a gyerekeket és a feleségét egyaránt. Napi szintű a verbális és a fizikai erőszak, a rettegés, a megalázottság a házban. Az apa boxzsákként bánik az őt körülvevő nőkkel, évtizedeken át. A lányoknak nem csak azt kell megtapasztalniuk, hogy milyen kegyetlen agresszor a saját apjuk, hanem azt is, hogy az anyjuk soha nem áll ki értük. Tűr, elvisel, meghunyászkodik. Egyetlen kivétel van ez alól: a kedvenc kislányt, Trish, aki maga a megtestesült tökély az apja szemében is. Ő az, akit soha nem ütne meg, akit elkényeztet, akit szeret, de az is ő, akinek végig kell néznie a családtagjai nyomorúságát minden nap. Ám ennek is oka, és kegyetlen ára van ...

A történet kezdetén a lányok már felnőttek. Hazautaznak, mert Brent, a bántalmazó apjuk kómába esik, és elindul egy olyan eseménysor, ami feltárja a múlt minden, eddig  elrejtett, undorító mocskát. A négy szálon futó történet a három lány, és az anyjuk szemszögéből meséli el a mindennapjaikat, hogy hogyan élték meg a gyerekkorukat, s mi módon váltak sérültté, törött szárnyú angyallá az átélt események hatására.

Kiváló alapvetés, jó történet (lehetne). Érdekes a bevándorló szál, ahogyan bepillantást enged a szerző a tipikus, indiai családok szokásrendszerébe és mindennapjaiba, és megmutatja  a beilleszkedési nehézségeket is egy eltérő kultúrában. Ügyesen vázolja a bántalmazás és a meghunyászkodás forgatókönyvét, a tipikus agresszor-vonásokat és a forgatókönyvet. Megmutatja, hányféle módon teheti tönkre a bántalmazó szülő a gyermekét, nemcsak tényleges tettel és szóval, hanem asszisztálással, belenyugvással is, vagy azzal, hogy nem áll ki mellette, akár a saját élete árán is. Felvázolja, hogyan válhat valaki akarat nélküli bábbá egy ilyen helyzetben, de azt is, hogy mik a tipikus lázadó vagy akár elhallgató reakciók minderre, és hogy mennyi ideig hatnak az átélt bántalmazások egy felnőtt életében.

Azonban, egyfelől a stílus csiszolásra szorul, túl könnyed, talán kissé amatőr is a hangvétel. Ezen még könnyedén túl is lendülhetnénk, ha nem lenne az a bizonyos utolsó néhány tíz oldal. Spoiler következik: a megbocsátás, a feldolgozás leírása könnyedsége egyszerűen bicskanyitogató. Ahogyan a bántalmazott család a szent folyóba szórja az apának, az emberiség ezen mocskának hamvait teljes egyetértésben, az szinte sértés a bántalmazás áldozatai felé. Értem én, hogy a megbocsátás, a feldolgozás, a továbblépés fontosságát, és lehetőségét próbálta kifejezni a szerző, de nagyon nem sikerült. Amerikai könnyű műfajú regény, tehát kell a feloldás a végén, de talán nem minden áron. Így súlytalan, esetlen, dühítő és érdektelen lesz hirtelen minden, amit a cselekményben korábban Badani felvázolt. Szinte játszi könnyedséggel lépnek túl ezek a nők a válogatott, módszeres, évtizedeken át tartó, felfoghatatlan kínzásokon. Nagyon nem kellett volna ezt így, ezen a módon lezárni. Valami nagyon félrement itt. Rossz lett az üzenet.  

Első mondat:
"Anyám hangja visszhangot verve harsog a mobiltelefonom hangszórójából."

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések