Hendrik Groen: Lesz ez még így se



A 83 és 1/4 éves Hendrik Groen titkos naplója különös mérföldkő a huszonegyedik századik könyvtörténetben. Tulajdonképpen ez az első, olyan szórakoztató olvasmány, ami áttörte az életkor-gátat, és létjogosultságot követel, s egyben ad is, az idős korosztálynak. 

A szórakoztatóiparban már csak így van ez. Először jönnek a vígjátékok, a mókás karakterek, aztán szépen, lassan, csöpögtetve megjelennek a komolyan vehető, fajsúlyos figurák is, a köztudatba bevezetendő etnikumból vagy társadalmi csoportból. Egy elöregedő társadalomban, mi több, kontinensen, éppen itt volt az ideje, hogy megjelenjenek a nyugdíjasok az irodalomban. Azok a nyugdíjasok, akiknek nem a fő profilja a gonoszbanyaság vagy a nagyszülői lét, hanem egyszerűen: emberek. Emberek, s mint ilyenek, ezer félék, akkor is, ha már megöregedtek. Így aztán, az ő, Alkonypír Otthonban szerveződő mikroközösségük tökéletesen leképezi a külvilág, a társadalom állapotát, és szerveződését is. A bürokrácia bent is céltalan és önmagáért való, sőt, hatalmi pozícióban is tetszeleg, a pletykaspirál gyorsabb, mint a fészbúkon, az emberek pedig épp olyan rosszak, nyűgösek, lusták, képzelőerő nélküliek, monotonitásban létezők és szürkék, mint a valóságban, "odakint". 

A könyv  másik legfontosabb kérdése az, hogy mit kezdjen magával az, akinek ideje lenne mindenre, csak elérendő céljai nincsenek már. Nyolcvanon túl már  kevesek akarnak előrébb lépni a ranglétrán, új helyre költözni, új kihívásokat keresni. Ezt a felszabaduló erőforrást, ami ugyan egyénenként nagyon is véges, de összességében végtelen, vajon hová lehetne becsatornázni úgy, hogy az végre ne csak hatalmas terhet rójon a társadalomra, de akár hasznára is lehessen annak? 

Harmadrészt pedig az emberi méltóság megőrzésének lehetőségeit kutatja. Azt, hogy hogyan lehet nem elvenni az idősek méltóságát, akár az utolsó napjaikban, a legnagyobb kiszolgáltatottságukban sem, és ugyanilyen súllyal azt is, hogy hogyan nem lenne szabad arról megöregedve önként és dalolva lemondani? Másképpen fogalmazva: szükségképpen mosdatlan és büdös, viseltes ruhájú egy öregedő ember?

Ezekre keres választ ez a (nyilvánvalóan) fake napló, ami egy, a témát kutató vagy  a témában tanult és/vagy dolgozó személy írása lehet. Aki fiatal, nagyon is, ez érezhető a kifejezéseiből: az internetnemzedék tagja, talán Y generációs lehet. Kedves könyv, néha picit vicces is, de sokkal inkább érződik az egyértelmű célja: a piaci rés betöltése, és az információ átverése a láthatatlan falakon. Ez utóbbi egyáltalán nem értékelhető hátrányként.

A napló "írója" egyébként, Hendrik Groen, aki kénytelen beköltözni a meglehetősen bárgyú nevű Alkonypír Idősotthonba, ami nyilvánvalóan az Őszirózsa Asszonykórus holland megfelelője. Mivel bosszantóan céltalanul telnek a napok, néhány, az átlagosnál nyitottabb kollégájával megalapítják az ÖDNH-t. Az Öreg, de nem halott klubot. Teszik ezt azért, hogy célt adjanak a mindennapoknak, hogy felrázzák magukat a fizikai és szellemi tespedtségből, és hogy élvezzék az életet. Ennek a klubnak a mindennapjait meséli el ez a napló. A három grácia (Inkontinencia, Eutanázia, Demencia)  árnyékában akarják élvezni az életet, pusztán azért, mert az arra való. Kicsit lassabban, mint az megszokott, de ki mondta, hogy az élet egy verseny? Az élet egy utazás, amíg nem felejtünk el kinézni a vonatablakon.  

Ki ne maradjon: a fordító Wekerle Szabolcs. És milyen jó! 

Első mondat:
"Ebben az évben sem fogom szeretni a nyugdíjasokat."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések