Megyesi Gusztáv: Roló alatt


Coming out: igen, én még hallgattam Rádiókabarét. Minden csütörtökön, kettőtől ötig. Így most minden olvasó szépen kitalálhatja, hogy milyen öreg vagyok (nem, annyira ezért nem). Ebben a bizonyos Rádiókabaréban Megyesi Gusztáv időről-időre felolvasott egyet a publicisztikái közül, a közönség meg nevetett. Sokáig azt hittem, ezek az írások direkt kabarészámnak születtek, igaz, annak meg túlzottan mély értelműnek tűntek. A mai napig a fülemben cseng Megyesi kicsit esetlen hangja, ahogy bele-beleakad a nyelve a saját szövegébe. Volt abban valami varázslat. Igaz, úgy voltam vele, mint a rendszerváltással: nem sokat értettem még belőle, de körbelengte valami, amitől fontosnak, sőt, Fontosnak tűnt az egész. Érezni lehetett, hogy ennek később még jelentősége, jelentése lesz. Úgy is lett.

Megyesi Gusztáv a tárcaírás nagy öregje. Olyan ő publicisztikában, mint ... mint Esterházy Péter a maga területén, és ez már önmagában sem semmi. Ő a tárcaírás legszebb hagyományainak őrzője, és egyben megtestesítője is, akinek glosszái szinte legendásak.

A Népszabadságban (!) megjelent írásainak gyűjteménye így, együtt, egy kötetben az egyik legmegrázóbb látlelet az elmúltnyóc', pardon, az elmúlt tíz év Magyarországáról, amit csak kezébe vehet az Egyszeri Olvasó. Miközben egymás után olvashatja ezeket a tűpontos írásokat, a szívből jövő nevetés közben elfacsarodik a szív, s összeugrik a gyomor. Ettől olyan erősek ezek a szövegek: a szerző híres objektivitásáról, függetlenségéről, arról, hogy megvezethetetlen és átverhetetlen, értékítélete és arányérzéke kiváló, s efféle, klasszikus, intelligens humor is már csak nyomokban lelhető fel itt-ott. Komolyan sajnálom az utánunk következő generációkat, hogy nekik már nem lesz lehetőségük a saját korukról írt Megyesi-szövegeket olvasni. Egyfelől a humor fegyver: nem csak könnyebb lesz tőle a szív, és eltávozik a fölösleges feszültség, de nem is nagyon lehet komolyan venni azt az újgazdag bunkó -mondjuk így- minisztert, akit tele szájjal nevet ki az ember. Ahol nevetés van, ott félelem nem lakik, ahol pedig a félelem nem marad meg, onnan a rezsimek is eltűnnek, méghozzá oda, ahová valók: a történelem szemétdombjára. 

Másfelől az intelligencia nemcsak fegyver, hanem hatalom is, egy értelmiségi független szemszöge az a nézőpont, ahonnan szemlélve megmutatkozik a világunk, a jelenünk, az ország mostani abszurditása, gyengesége, a hatalmat megragadó prosztó márkajelzéssel és ár-, valamint névcédulás cipőkben grasszálása az én pénzemen meg a tiéden. Reflektor ez a szemszög, ezért sem szeretik azok, akikre irányul. Fénye alatt olyan élesen válik el az ocsú a búzától, mint a négymillió szegény a 'mert megtehetem'- alapon helikopterező szolgától (gy.k. miniszter).  

Történelemkönyv ez a gyűjtemény, de olyan szórakoztató és egyben szívfájdító módon, ahogyan azt csak szerzőnk képes tálalni. Örülök, hogy olvashattam. Lassan, csemegézve, a glosszák felét felolvasva annak, aki éppen szembe jött, és elviselte azt. Gyakran forgatott könyv lesz belőle. Már csak egy dedikáció hiányzik az újságírótól, aki egyszerre díjazott humorista, és kitüntetett újságíró. Lehengerlő párosítás.

Első mondat:
"Európa szemét, tapló állat, szavahihetetlen, rohadt tetű, szemtől szemben még úgy-ahogy szívélyes, de a hátad mögött már izé, ráadásul civilizálatlan bunkó, szívja az orrát, és esténként nem most lábat."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések