Mártonffy András: Én, Sándor Erik



Egy pszichopata emlékiratai- szól az alcím, hogy az Egyszeri Olvasó egy pillanatra se zavarodjon össze a Libri Kiadó új, "insomnia" névre hallgató sorozatának egyik első darabja kapcsán. Itt kapod, amit látsz. A kiadó nem titkolt célja ebben a sorozatban olyan könyveket megjelentetni, melyek letehetetlenek, kvázi álmatlanságot okoznak. Így kezdték egy kis polgárpukkasztónak szánt könyvvel, Mártonffy András tollából.

Azt sietek leszögezni már az elején, hogy az ötlet jó: kevesen írnak, írtak a témáról, pláne regényt. Egy egyértelműen pszichopátiás személyiség karrier-és élettörténete pedig jó húzás, főleg, ha szektavezérré is tesszük az illetőt, elvégre mi más lehetne a választott pénzkereső tevékenysége egy haszonelvű manipulátornak. A legjobb dobás az egyes szám első személyben való mesélés: anélkül sokkal kisebbet szólna könyv. 

A könyv, amit egyértelműen megbotránkoztatásra, meghökkentésre szántak, azoknak a széplelkű olvasóknak, akiknek fogalmuk sincs arról, mit várhatnak egy ilyen személyiségtől. Itt csúsztak be azok a homokszemek a gépezetbe azonban, melyek megakasztották a történet folyását: a főszereplő beszédmódja nem homogén. Igen, gyakran rasszista, szexista, erőszakos, alpári, érzelemmentes, ám nem egyszer megbicsaklik, és ott mutat  apró empátiás villanásokat vagy szóhasználatot, ahol nem lenne szabad. 

Talán ered ez a könyv másik hátrányából, ami az elsőkönyves szerzőknek gyakran sajátja: nem egy ponton túl van írva, egyúttal kevéssé egységes. Kevesebb jelző kellett volna az író tollából, kevesebb szájbarágós magyarázat, és több, alaposabb, kemény kezű szerkesztői munka. Az említett jelzőket ugyanis nem szerencsés, ha az Egyszer Olvasó szájába rágja a szerző. Hagyni kell azt ott megszületni. Mivel azonban Mártonffy trénerként tevékenykedik, sok pszichológiai fogást egyszerűen csak átültetett a könyv lapjaira, kvázi a munkájából. Ezeken a helyeken tankönyvízű, túlmagyarázó, túl részletes, pontokba szedett, és ezzel azonnal kizökkenti szerepéből a  főhősét.  

Azt a főhőst, aki Minden Szektavezérek Ideáltípusa. A munkáscsaládból származó srác, aki túl jóképű, hogy igaz legyen, aki haszonelv mentén szemléli a környezetét és osztályozza az embereket is, beleértve  a saját családját. Aki már korán eldönti, hogy kerül, amibe kerül, de őt nem darálja be a rendszer, nem lesz melós, nem él unalmas, kisstílű, említésre se méltó életet. Az elhatározást persze siker koronázza, mert a pszichopaták már csak ilyenek. Az elhatározást tett követi, emberek sorozatos kihasználása majd eldobása szerepük betöltése után, és Erikből milliárdos szektavezér válik. 

Egyértelműen durvának, erőszakosnak, vulgárisnak és naturalisztikusnak vannak szánva bizonyos villanások a könyvben, de ne legyünk annyira álságos széplelkek, hogy úgy tegyünk, mintha ez túl sok lenne. Booklány is érzi az írói szándékot, de ezek a részek nem öncélúak, így nem is vetnek különösebb érzelmi hullámokat.

Annyit a fülszöveg is elárul, hogy az író nem hagyta el az erkölcsi érzékét egy pillanatra sem. Bár hősével szinte mindet elkövettet, amit a Btk. valaha is nevesített, ő maga nem engedi megdicsőülni az általa teremtett karaktert. Pedig az lett volna az igazi. Egy befejezés, amiben sikerei csúcsán áll a karakter, hogy az olvasóban fenntartsa a feszültséget, egy stratégiailag gondosan kiválasztott pillanatban elvágva a szálat. Hogy az a bizonyos Egyszeri Olvasó válassza ki a jelzőket a történetre, ne készen kapja, hogy tovább rezonáljon a feszültség a levegőben, miután letette a könyvet. Így azonban a hiányérzet az, ami a levegőben marad: egy elszalasztott lehetőség apró szikrája. 

Első mondat:
"Jegyezzék meg a nevemet: Sándor Erik."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések