Anita Diamant: A vörös sátor



Anita Diamant az 'A vörös sátor' című könyvének totálisan értelmetlen volt alcímet adni (A legősibb szerelmi történet). Ugyanis ez a könyv nem egy szerelmi történet, a legősibbnek pedig semmiképen nem mondanám. Bár értem a koncepciót a pozicionálásról, s azt is elismerem, hogy egy könyvkiadónak nem dolga társadalmi kérdésekkel foglalkozni, de az számomra érthetetlen, hogy mi végre tartják távol a potenciális olvasók felét, azaz a férfiakat ettől az izgalmas kalandregénytől?

Az 'A vörös sátor' egy kiváló regény ugyanis, ami nem szorul rá ilyesfajta magyarázatokra, sőt, megáll ez a maga lábán, akként, ami: ez nőtörténet, asszonysors, a szó klasszikus, minden, az idők során a világ felét elnyomó férfikommunikációnak a ráragasztott rossz tartalmaitól mentes, erős és felemelő módján. Kemény kötésre mondjuk rászorult volna, mert bőven van benne annyi. No, meg erő. 

Egy bibliai korban, egy bibliai szereplőkkel teletűzdelt, ószövetségi történet. Jákob feleségéinek (Bilha, Zilpa, Lea és Ráhel) és egyetlen lányának sorsa, nőszemszögből. Üzenet egy olyan korból, amikor a nők elnyomásukban, talán éppen amiatt keresve természetes szövetségest nőtársaikban, sokkal szorosabb szövetségben éltek egymással, mint a modern korban. Ezek a lányok és asszonyok még nem abban látták az erejük forrását, hogy eltagadják, és minden eszközzel elfedjék azt a tagadhatatlan tényt, hogy ők nőnek születtek, így a testük is egy nő teste. A holdfázis szerint élték az életüket, havonta jött az új kezdet, majd az idő leteltével a megtisztulás, a menstruációjuk ideje, amikor ők megpihentek. Elvonultak abba a bizonyos vörös sátorba, együtt, s mivel munkát nem végezhettek, a sátrat el nem hagyták, a történelmük és a sorsuk pedig a férfiaké volt, a tudásukat adták át. Egymásnak, de legfőképpen a lányaiknak. A legfontosabb tudást, gyógyításról, születésről, életről és halálról. Ezek a párhuzamos női törzsek hatalmas erőt jelentettek a történelem folyamán, a világ számos pontján, így  nem véletlen, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör, valamint a rá épülő egyház első dolga volt letörni azokat. Így lett a több ezer éves agymosás nyomán a "lányos", a "nőies" szinonimája mindennek, ami gyenge, butácska, esetlen, önállótlan, céltalan, súlytalan, és felszínes. Több ezer év jól szervezett agymosása kellett hozzá, de megcsinálták. A nők menstruációja titok, mert gusztustalan, s bár a híradásoktól  a filmeken át a játékokig mindenből sugárban ömlik a vér, de az más. Az férfivér. A nők vére szégyenpecsétté változott, a gyengeség jelévé vált, holott anélkül nincs élet, nincs születés sem. 

A vörös sátorban a főhős, Dína megismeri anyái történetét és tudását, hogy átadja a lányainak, immár a sajátjával együtt. Szerelem, halál, bosszú, féltékenység, tömegmészárlás, cselszövés, minden van a történetben, ami egy izgalmas könyvhöz kell. Az író pedig kiváló hangot választott mindennek elmeséléséhez. Dínaként szólal meg, így még hatásosabbá válik, de megkockáztatom: bár ez egy hallatlanul izgalmas történet, nem kívánkozott filmre. Ugyanis nem a szorosan vett történések adják a regény esszenciáját.

A regénynek, ami szinte elandalít, miközben több ezer évet utaztat vissza az időben. A legnagyobb előnye azonban az, hogy kérdéseket fogalmaz meg az olvasóban arról, hogy vajon jól van-e így mindez? Valóban a gyengeség gusztustalan jele lenne a legnagyobb erő forrása, a női test? Valóban olyan gyengék azok a nők, akik képesek testükben nevelni, majd megszülni a következő generációt? Valóban a nők a gyengébb nem vagy csak ezzé akartak minket silányítani a módszeresen manipulatív szokásrendszerrel, szóhasználattal, és keretekkel? Valóban ezeken a kereteken belül kell valahogy helyet kiszorítani magunknak, elfogadva annak szabályait, vagy think outside the box, baby?  Ennek jegyében, az ébredező női olvasók mellett a jó olvasnivalóra vágyó férfiaknak melegen ajánlom. 

Első mondat:
"Messze kerültünk egymástól, ti meg én."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések