Baráth Katalin: Arkangyal éjjel



Nagyon boldog vagyok, hogy 2016-ban olvashatok magyar szerzőktől, mert valami fantasztikus történik a magyar irodalomban. Az igényes szórakoztatás egyre szélesebb körben terjed, és nagyon lassan, de elfelejtjük azt is, hogy az a kultúra, ami unalmas. A kiváló szépirodalmunk mellé sorban zárkóznak fel a jobbnál jobb szerzők, változatos műfajokban, akik képesek arra, ami az egyik legnehezebb dolog: nem súlytalanul szórakoztatni. Kikapcsolódást nyújtani úgy, hogy amögött tartalom legyen,  kérdéseket vessen fel és olyan pontos társadalom- és korképet mutasson, mint például az Arkangyal éjjel. 

Juszt sem fogom leírni, hogy a szerző eddig milyen könyveket írt (nézz utána). Azt viszont annál inkább, hogy egyértelműen folytatnia kell ezt a vonalat. Egyszerűen jobban áll neki, pedig a korábbiakat is kedveltem. Ezt a műfajt, ezt a stílust, ezt az önfeledten odavágó, cinikus, pikírt, olykor szarkasztikus stílust egyszerűen rászabták, mint egy kesztyűt. Mérték után. Kellett ez a csaj -és a főhőse is- a magyar irodalomnak. Kellett végre egy belemenős, vagány nő, aki elsősorban ember, és másodsorban nőnemű. Aki mindazzal és mindannak ellenére is odamond és odacsap, ha kell. Mert valakinek oda kell végre csapnia. Valakinek vissza kell adni ebben az országban az asszonyverő mocskoknak azt, amit ők is adtak a feleségeiknek, barátnőiknek: mindazt, ami jár nekik. Egy országban, ahol a bájos, családon belüli erőszak névvel illetett bűncselekmény nem közvádas, azaz, ha a félig agyonvert feleséget megzsarolják azzal, hogy a gyerek is kap, rögtön az ajtófélfa volt, meg a vak komondor. Egy országban, ahol mi unokákat szülni vagyunk jók, és nem dicséretes a sok női aranyérem, hanem szégyen a férfiakra nézve és szedjék össze magukat, kell egy csaj, ha csak egy regényhős is, aki fizet. Mindenért. Minden szexista pillantásért, beszólásért, lenéző magyarázatért, minden alacsonyabb fizetésért, minden politikushaver által eltussolt nemi erőszakért, minden mummy track munkakörért, nők korai nyugdíjáért, a valódi esélyegyenlőség teljes hiányáért, a lepisszegésért, a lenézésért, a hajnalkateeztnemtudhatod-ért, a pofonokért, a nőalázásért és a nemi erőszakokért. Minden módszeres, verbális, anyagi, testi és lelki terrorért. 

Mindeközben persze megalkotott egy zseniális főhőst (v.ö. Frank Schatzing Breaking news című könyvének női rendőre), aki hús-vér, 2016-os, mai, magyar, életszagú karakter. Egy igazi, a legkevésbé sem klisészerű nő, akinek a megalkotásához Dávid Veron karaktere volt a tanulószoba (na, tessék, csak leírtam ...). Az író ért a mellékszereplők nyelvén is, különösen, ha nőkről van szó, a pasik picit -és szigorúan néha- egydimenziósabbnak tűnnek, bár korántsem mind. 

Ebből a könyvből kötelező egy ciklust írni. Tovább kell vinni ezt a szálat, ezt a stílust,  ezt a főhőst, és a másik, elengedhetetlen fazont: Tizedest. Meg a többieket. (Én kérek elnézést.)

Baráth Kata: gratulálok! Végre, valaki megírta. Vége, valakiben van ennyi düh, ennyi erő és ennyi intelligencia ahhoz, hogy erről a témáról így írjon, még véletlenül sem magára vonva annak ódiumát, hogy olcsó a csajok visszavágnak-szaga legyen a dolognak. Ez egy valódi, ízig-vérig izgalmas, és a szó legjobb értelmében szórakoztató krimi lett. Humorral. Nem csak nőknek. Sőt! Nagyon várom a folytatást! 

Első mondat:
"Még mindig meglepte, hogy ilyen kevés idő alatt, ilyen kevés erővel ekkora hatást lehet kifejteni."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések