Lionel Shriver: Nagytestvér



Megnyugtató, hogy van egy szerző a világon, aki nem csak írni tud és érvényes mondanivalója is van, hanem el is akar mondani valamit a társadalmunkról, a világról, amiben élünk. 

Lionel Shriver mindig a legégetőbb témákhoz nyúl. Azokhoz, melyek mindenkit érintenek így van úgy: lelkileg, anyagilag, testileg, össztársadalmilag vagy makrogazdasági szinten. Írt már könyve az egyik legnagyobb taburól, az anyai szeretetről, és arról a távolságtartással kezelt kérdésről, hogy létezhet-e eredendően gonosz emberi lény. Lehetséges-e, hogy egy gyermek egyszerűen csak gonosznak születik, és tehet-e erről a szülő vagy sem? Aztán írt egy másikat arról, hogy mit meg nem teszünk a társunkért: feladjuk-e (és ha igen, akkor milyen áron) életünk célját és álmát, mindazt, amiért évtizedeken át dolgoztunk, csak azért, mert a társadalombiztosítás nem fedezi a számlát? Megtesszük-e ezt akkor is, ha lehetséges, hogy hiába minden? Most pedig, az elhízásjárvány korában előállt azzal a témával , ami a legnagyobb problémát jelenti a nyugati társadalmakban: az ételfüggőség, a túlevés, a tömeges kövérség és annak minden anyagi, érzelmi és egészségügyi hátterét fekteti boncasztalra.  

A maga sajátos módján teszi ezt is, persze. Nem kerekít egy egyszerű történetet az Egyszeri Dagadt Nyugati Állampolgárról, és az ő bújáról, bajáról. Sokkal szélesebb kontextusban kezeli a témát. Egy véletlenül sikeressé vált asszony szemüvegén át mondja el a véleményét a legundorítóbb dologról, amit a jelen társadalmi berendezkedés kitermelt: arról, hogy amíg a világ szerencsésebbik felén betegre és halálba zabálják magukat széles, és egyre növekvő tömegek, addig pár ezer kilométerrel távolabb szabályszerűen éhen halnak az emberek. Arról, hogy ez az egyszerű logisztikai probléma megoldhatatlannak és természetesnek van beállítva, és a jelen világrend a valaha volt világok legundorítóbbika. 

De nem is Shriverről volna szó, ha nem csavarna mindezen, hogy ne szóljon az éhezőkről: az túl egyszerű, túl triviális megoldás lenne. Ő a nyugati kövérségjárvány szerteágazó problémáit boncolgatja, s mutat olyan mélységeket és összefüggéseket, amire első (és második) körben sem gondolna az olvasó.  Boncolgatja a családi felelősséget, azt, hogy mennyire hathat, és mi módon az ember jellemére a szülő. Ugyanaz a szülői karakter miképpen vetheti vissza a különböző személyiségű gyerekek életét? Kérdez arról, hogy mennyiben vagyunk felelősek a felnőtt testvérünkért? Vajon érte vagyunk felelősek elsősorban vagy a házastársunkért? Mi tart egyben, ugyanakkor milyen játszma lazít fel egy házasságot? Fontos kérdéseket futtat a sorok között arról, hogy milyen hatásai vannak az extrém elhízásnak, az össztársadalmi, gazdasági kérdésektől egészen az egyén megítéléséig. De leginkább azt a kérdéskört járja körbe, hogy megmenthetünk-e valakit önmagától, ugyanakkor ki tudunk-e bújni a felelősség alól? És végső soron: egyedül vagyunk-e a világban, vagy döntéseink óhatatlanul kihatnak a családtagjainkra, környezetünkre és az ismeretlenekre?

Ez egy olyan könyv, ami több kérdést tesz föl, mint ahányra választ ígér. Egy olyan könyv, amit a szerzője csak abbahagyott, hogy az olvasó fejezzen be, azokban a napokban, ami a kötet elolvasása után következik. Egyben ez az a regénye is, amit legalább egyszer újra kell olvasni, egyfelől a brilliáns írói stílusa, másfelől a csiszolt intelligenciája, harmadrészt a csavar (mert van, persze, ebben is van, és korántsem ott, ahol gondolnánk) miatt; de legfőképpen azért, hogy választ találjunk az első oldal óta minket kísértő kérdésekre. 

Erős mondatokkal ír le kíméletlen tartalmat. Csiszoltsággal visz be tűpontos találatokat. Ragyogó elme brilliáns munkája a Nagytestvér, amit Komló Zoltán kimagasló fordítói munkája kerekít le. 

A jó könyv hatással van az olvasójára, így bizton állíthatjuk, hogy ez egy kiváló könyv lett.

Első mondat:
"Kénytelen vagyok eltöprengeni azon, hogy eddigi negyven-valahány évem valóban fontos mozzanatai közül van-e akárcsak egyetlenegynek is köze az evéshez."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések