Andrew Nicoll: Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála



... avagy miért szeretem Andrew Nicollt? Nem pusztán azért, mert általa elismerten is én vagyok a legnagyobb magyar rajongója (köszönöm, Andrew), bár bevallom férfiasan: jól eső titulus, ha ez az egyáltalán. Talán azért áll közel a szívemhez, mert játékos fantáziája van, nem áll tőle messze sem a humor, sem a szürrealitás, sem pedig a történelem.

Már második könyvét helyezi a századelő Európájába, pontosabban az első világháború idejére. Teszi ezt úgy, hogy egy percet sem tartózkodunk a fronton, de nem nélkülözhetjük a vért és a könnyeket és a halált. Adott egy, a valóságban is megtörtént, titokzatos haláleset, ami köré egy korhű tempójú regényt kerített a szerző. Miss Jean Milne mindig is furcsa asszony volt. Nem úgy élt, ahogy azt egy, az ő korában lévő hölgytől elvárták volna: "mindig is ... khm ... fiatalosan öltözött ... mint egy csitri", aki egyedül élt Elmgrove nevű kúriájában, Broughty Ferry nevű kis, tengerparti városkában. Olyan helyen, ahol mindenki ismer mindenkit, olyan korban, amikor az élet lassú volt és szabályokkal terhes. Kirívónak számított, hogy Miss Milne nem viselkedik tekintélyt parancsoló, tisztes matrónaként, és sokat utazik, ráadásul egyedül, majd útjairól hazatérve új (férfi)ismerőseiről fecseg. De mindez semmi ahhoz képest, amikor  a hölgyet holtan találják a saját nappalijában, félig bezúzott koponyával, megkötözött lábbal, elvágott telefonzsinór mellett.

Mit tehet a kisvárosi rendőrség? Azonnal nyomozni kezd, mégpedig a "legmodernebb nyomozati eszközök" bevetésével. DNS vizsgálat még nem létezik, az ujjlenyomatvétel sem a nyomozati rutin része. A rendőrség próbálkozik ... leginkább azzal, hogy találjon egy lehetséges forgatókönyvet és egy gyilkost, akármi történjék is. A bűneset, ami a maga korában lázban tartotta az egész országot, megoldatlan maradt mégis a mai napig, kivéve persze, ha a szerző által összerakott mozaikdarabkák a valódi képpé álltak össze.

Ami kifejezetten szerethetővé teszi a regényt, az a nyelvezete és a tempója. A dolgok folyása tökéletesen érzékelteti a korabeli élet ritmusát, a nyelvezet a korabeli szóhasználatot, sőt, tovább megyek: a korabeli gondolkodásmódot is. Ez az alig száz évvel ezelőtti világ olyan közel, és mégis olyan távol van tőlünk, hogy első pillanatban nem is hinnénk el. Minden lassú, formalitásokhoz kötött, és naívnak hat, holott korántsem volt az. Egyszerűen már nem tudunk a nagyszüleink, a dédszüleink fejével gondolkodni, pedig hasznunkra is válhatna. 

A történet egy ízig-vérig korhűen csordogáló krimi lett, amit feltétlenül kiválóan hozott a szerző. Szinte elandalítja az embert, annyira másként beszél, mint a jelenkor. Van benne egy olyan alaposság, és olyan magabiztosság, amit legtisztábban az első könyvében éreztem. Mintha a főnix feltámadt volna: és milyen jól tette!

Külön pikáns adalék, hogy lakóhelye nagy bűnügyi rejtélyét dolgozta fel és oldotta meg a maga módján. Gondolkodóba ejtett, hogy mi van, ha igaza van? Van ennek a kötődésnek egyébként valami bája, olyannyira, hogy kedvet csinált a város meglátogatásához. Valamint a további regényei várásához is.   

Komló Zoltán fordítónak pedig, szokás szerint, gratulálok. Nagyon szép, kifejezetten élvezettel olvasható, szép magyar szöveget tett le az asztalra. 

Első mondat:
"A háború első tele volt, és sejtelmünk sem volt róla, még hány tél fog eltelni, mire leszámolunk a Kaiserrel, mennyi gyász, hány halott árán."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések