Federica Bosco: A szerelem különös súlya




Nem vagyok jóban ezzel a zsánerrel. Társaságban (és persze, magamban is) csak így emlegetem: " ... és  a végén összejönnek". Körülbelül ebben áll a műfaj varázsa. Abban, hogy a minden nehézséggel és problémával megbirkózó hősök, a végén, ahogy igazi szerelmesekhez illik, minden nehézséget legyőzve, az élet viharain átgázolva, egymás karjaiban találnak megnyugvást. Arról pedig, hogy mi történik, amikor a felek elsétálnak a naplementében, nem szól a fáma. 

Nos, ezúttal minden másképpen van. Federica Bosco könyve ott kezdődik, ahol a szivárvány véget ér: hat évvel ama bizonyos naplemente után. Hősnőnk a megszokottban él szerelmével, a mindennapok lapos, csikorgó kerekei már kikezdték az érzelmeket. Azaz, csak az övét, mert Edo továbbra is feltétlen rajongással veszi körül. Persze, nem olyan erejűvel, mint az édesdrágajómamát, a hamisítatlanul nyomasztó,  olasz mammát, akitől eltávolodni szinte lehetetlennek tűnik. Így Francesca az imádott munkájába menekül: a könyvek közé. Éjjelente meg süteményt süt, hogy elterelje a figyelmet a megfeneklett életéről. Kiút ebből a helyzetből nem mutatkozik, hiszen " ... a szerelem egyszerre csak véget ér és kész. Csak úgy, egy szerda este, mindenféle előzetes értesítés nélkül. Mit teszel? Elhagyod? Valódi ok nélkül?"

Komplikálja a helyzetet két nagybeteg anya, egy kíméletlen munkahelyi környezet, egy csábító aranyifjú, egy bántalmazó expasi, és minden, ami a mai harmincas korosztálynak nehezíti az életét.
Ebben a pillanatban döbben rá az Egyszeri Olvasó, hogy ez a könyv nagyon sok mindenről szól, melyek közül csak egy szegmens a szerelem. Beszél a puttonyról, amit a családunk rakott a vállunkra, és igyekeznénk szabadulni tőle, boncolgatja a harmincas generáció útkeresését és nagyon is valódi, életszagú problémáit, magánéletben és szakmai téren egyaránt. 

Egy végtelenül okos, szórakoztató, fordulatos könyv kerekedett mindabból a -láthatólag- mélyről jövő tartalomból, amit röpke ötszáz oldalon vetett papírra Bosco. Itt jegyezném meg, hogy Bíró Júlia kiemelkedően magas színvonalú, egy pillanatra sem megbicsakló fordításában. Élvezet olvasni minden sorát, ami mindkettejüknek köszönhető, ez az író és a fordító nagy egymásra találása. Olyan friss a nyelvezet, hogy szinte ropog. 

Ez a nagy egymásra találás kemény kötést érdemelne. Valódi, élettől szagló, érzésektől néha ellágyuló, mégis kőkemény pillanatokat felvonultató regény ez. Minden mai harmincas a magáénak érezheti, hiszen teli puttonya, zűrös munkahelye, magánéleti megfeneklése mindenkinek akad. Ilyen intelligens, erős könyveket kívánnék magunknak erre a nyárra. És feltétlenül kérem mindazokat, akik egy legyintéssel siklottak át felette a könyvesboltban, "á, egy újabb szerelmes regény", azok menjenek vissza érte! A kapcsolatokról szól, az 'A szerelem különös súlya': a barátságainkról, az anyáinkról, a szerelmeinkről, az útkereséseinkről, a döntéseinkről, és mindezek súlyáról, amitől nem lehet, és nem is mindig akarunk szabadulni. 

Szívesen, Olvasó. 

Első mondat:
"Már nem szeretlek." 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések