Renée Knight: Cáfolat



Amikor egy elsőkönyves szerző meglepi a kritikust, akkor egy különös, éteri pillanatra megáll az idő, talán még a szférák zenéje is beszűrődik a távolból. Különösen igaz ez a thriller műfajában, mert abban újat hozni nem nagyon lehet. Mindent leírtak már, ami hathat az emberi elmére, új, borzongató tabut felfedezni már nem fogunk. 

Renée Knight nem kevesebbet bizonyít be a könyvével, mint azt, hogy nem is kell. Egyszerűen csak végtelenül okosan, és új szemszögből kell megmutatni valami régi, atavisztikus félelmet: az anya rettegését a gyereke elvesztésétől, így vagy úgy, és keverni mindezt a nő szabadságával, a test és lélek integritásával. 

Catherine éppen túl van egy költözésen, amikor különös dolog történik vele. Feltűnik az új, immár a férjére és rá szabott házban egy könyv, amit még soha nem látott korábban. Amikor beleolvas, ráébred, hogy ez a könyv  tönkre fogja tenni az életét, ugyanis róla szól. Róla, a fiáról, és egy réges-régi nyárról, ami felmérhetetlen hatást gyakorolt az életére, a döntéseire, a kapcsolataira. A félelmetes mindebben az, hogy annak a bizonyos nyárnak a történetét rajta kívül egyetlen ember ismerte, de az illető sok éve halott. A könyv felborítja az életét, mert önálló életre kel. Eljut a férjéhez, a fiához, és olyasmiről lebbenti fel a a hétköznapok elhallgatásának fátylait, amiket jobb szeretünk elhallgatni a családi kapcsolatainkban. Egy biztos: nem számít arra az olvasó, amivel szembesülni fog.

Az utóbbi idők legfurfangosabb története a Cáfolat. A szerző nagyon okosan használja a számára jól ismert dokumentumfilmes eszközöket: nem néz az olvasó helyett, csak láttatja a történéseket. Pragmatikusan, szinte érzéketlenül írja le, hogyan bontakozik ki a történet, hogyan változtatja meg, örökre, a szereplők kapcsolatait és az egymáshoz való viszonyukat is. Minden előzetes jelzés nélkül, a műfajra oly jellemző, sokszor olcsó, figyelemfelkeltő eszközöket teljesen nélkülözve írja le a legmeghökkentőbb eseményeket is. Azonban nem kizárólag történetet mesél. Okosan, higgadtan mutatja be az emberi elme működését is: a szereplőkét, de rajtuk keresztül az olvasónak is tükröt tart. 

Egyfelől a kapcsolatok dinamikájáról ír, megmutatja, hogy milyen érzékeny egy párkapcsolat, egy szülő-gyermek viszony, és hogy milyen hatással vannak az elhallgatott dolgok az életünkre, sőt, a szeretteink életére is. Másrészt viszont -ez tűnik a hangsúlyosabbnak-, pimaszul játszik az olvasó agyával és figyelmével. Apró dolgoknak, szinte jelentéktelen részleteknek lesz hatalmas jelentősége a könyv  végén. Pedig az író nem faxniz': rendre kiteríti a kártyáit, mindent letesz az olvasója elé, az mégsem képes meglátni a részekben rejlő egészet, a történet valódi arcát. Azt láttat a szerző, amit úri kedve tart, mert tökéletesen ismeri az emberi figyelem működését, az agy kis botlásait.

Brilliáns kötet, ami csak azért nem lesz film, mert annak túl okos. Filmes eszközökkel a lényegi finomságokat láttatni szinte lehetetlen lenne. Olyan thriller, ami vér nélkül borzol idegeket, feszített tempó nélkül fogyasztja el az összes oxigént az olvasója elől. Egy könyv, aminek nincsenek hősei, csak és kizárólag hétköznapi, egyszerű, minden pátoszt nélkülöző szereplői vannak. Egy olyan történetben, aminek nincsenek nyertesei, sőt, egyetlen mosoly sem fakad a lapokon.

Első mondat:
"Catherine nekigyürkőzik, de már nincs minek feljönnie."


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések