Lauren Oliver: Szobák



Mindig különösen érdekeltek azok a történetek, ahol a szereplőket egy személy, egy tárgy, vagy egy hely kapcsol össze, mintegy láthatatlan kötelékkel. Mintha a karakterek karmája dolgozna, vagy a Moirák szövögetnék a szálakat, és ezek ellen, mint az köztudott, lehet ugyan küzdeni, de fölösleges. A karma úgyis egyensúlyra törekszik, a Moirák pedig akkor vágják el egy élet fonalát, amikor a sors beteljesedik, egy szó, mint száz: az ilyen karakterek hiába is küzdenek: dolguk van egymással.

Dolga van egymással Lauren Oliver hőseinek is: az élőknek és a holtaknak is, de bontsuk ezt ki egy kicsit jobban. Adott a kapocs: Richard Walker, aki meghal, és a házában gyűlnek össze mindazok, akik érintettek így vagy úgy: exfeleségek, gyerekek, szellemek ... de mondhatnám azt is akár, hogy az alkoholisták, a monomániások, a szuicid hajlamúak, a nimfomániások, az ezer féle módon meggyötört és végérvényesen tönkretett lelkek és testek. 

A ház nem csak az örökség várományosait gyűjti magába, hanem a túlvilág lakói közül azokat, akik (hasonlóan tönkretett és tönkrement élettel a hátuk mögött) ott ragadtak a falak között. Itt álljunk is meg egy pillanatra. A szellemek nem jó fejek, de nem is különösebben ijesztőek vagy viccesek, sokkal inkább emberiek. Pontosabban, ugyanolyanok, mint ha még élnének, hordozzák a múltjuk terheit, megtörtek és megtörettek, ám annyit már biztosan tudnak, hogy a végén mindez nem számít semmit. 

A regény egyetlen szereplője sem szimpatikus. Senki nem kapcsolódik az élet napos oldalához, sőt, talán nem is látják, hogy van olyan. Az élők, a halottak és a soha meg nem jelenő szereplő is sötét, keserű, mocskos, levegőtlen, rossz kisugárzású karakterek, melyek sorban mesélnek az életükről az olvasnak, ugrálva időben és térben. És itt kezdődik a gond. Az író, aki jellemábrázolásban kiváló, aki olyan érzékletesen villantja meg a lélek sötétebb oldalát, az emberek árnyas arcát, aki nem egy helyütt tűpontosan, intelligensen festi fel a szituációkat,  egyszerűen elengedte az olvasója kezét. Mintha túl sokat akarna egyszerre, és nem lennének hozzá meg az eszközei. Túl sok a szál, amit egyszerre vezetni akar és nem leli benne a rendszert, az Egyszeri Olvasó pedig elvész a karakterek forgatagában. Ami óhatatlanul unalomhoz vezet, mindig abba fullad, ha az író saját hatása alá kerül, de nem tud átlépni a saját árnyékán. 

Sokat akar, nem bír vele.  Lenne egyszerre kísértethistória, ami borzongat, tanulságmese az élet hiábavalóságáról és az emberi jellem romlandóságáról, a tönkremenő, tönkretett és talán még helyrehozható családi kötődésekről, tanulmány a megtört lélek súlyáról, paranormális családregény és megannyi más. Túl sok ötlet, több könyvre való, melyek hosszabbak és rendezettebbek. Ami egyébként igazán kár, mert az alapötlet egészen különleges, a szerző pedig még írni is tud. De talán a kiadója nem volt mindenre vevő, így megpróbálta egybegyúrni a teljes spektrumot. Nem szeretem a mondást, de ide tökéletesen passzol: a kevesebb néha több.

Első mondat:
"A tűz a pincében kezdődik": 


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések