Benyák Zoltán: A nagy illúzió


Van AZ, amitől mind félünk. AZ, Amit Nem Nevezünk Nevén, mert annyira rettegjük. A halál. Az elmúlás. A vég. A Keselyűember.

Az "A nagy illúzióval" debütált Benyák Zoltán az Athenaeumnál, egyben letette az asztalra az eddigi legkiforrottabb, legszerkesztettebb regényét. Akadnak még modoros villanások, de már nagyon kevés helyen éreztem azt, hogy valakinek meg akar felelni, és nem mer önmaga lenni egy-egy mondatban a szerző, ezeken a pontokon nem volt homogén. De ezek már csak pontok: nemcsak fekete fantáziát, erős képszerűséget és humort villant most, de határozott fejlődést is.

Természetesen most sem tudott kibújni  a bőréből, és ismét szembenézett legnagyobb mumusával: az idővel, annak múlásával és az elmúlással (Tessék, most én sem nevezem nevén AZT!). 

Állítólag minden szerző gyakorlatilag ugyanazt a könyvet írja meg, újra és újra, ettől válik konstanssá egy életmű. Ennek eklatáns példája az időtől való zsigeri rettegést újra meg újra témájául választó szerző munkássága, aki, hol többé-kevésbé álcázva, hol direkt módon, de valahogy mindig ide keveredik. Az élet rövidségéhez, a halálhoz (Ha!), az öregedéshez, a véghez. Mindettől az fél, akinek van veszítenivalója: aki okkal kapaszkodik az életbe, aki nem akar valakiket ideát hagyni. Csakúgy, mint a könyv hőse, Tom Pastor, aki negyven évesen (Csakúgy, mint az író: nem tudom nem észrevenni az egybeesést) arra ébredt, hogy meghalt.  "Élünk, meghalunk, és a halállal még nincs vége ..." -mondja Jim Morrison, és erről mesél a regény is: a halállal nem a vég jött el hősünk számára, hanem egy véget nem érőnek látszó ámokfutás kezdődött el, amiben egyszerre van jelen minden, ami valaha fontos volt, és minden, ami egyszer még fontos lehet. Szürreális, nagyon-nagyon fekete road-movie veszi ezzel kezdetét, révésszel (Kicsi, piros hangszórót küldök annak, aki megírja az alvilág révésze nevét a görög mitológiából. Gugli nem ér.), keveredő évszázadokkal és lazán egymásra fűzött helyekkel. 

Nagy erőssége a könyvnek a híres halottak megjelenítése. Okosan építi fel az apró jeleneteket, kis dialógokat, amiknek általában a végére ébred rá az Egyszeri Olvasó (aki sosem figyel eléggé, persze), hogy ki is az illető valójában. Filmsztárok, zenészek és egyéb csepűrágók, tudósok és történelmi alakok sorjáznak bőséggel, akad felfedezni való bőven.

Olvasás közben végig deja vu kísértett, és még most sem tudom az okát. Valamit felidézett ez a könyv, de olyan távoli és derengő a hasonlóság azzal a most még meg nem nevezhető másikkal, hogy nem tudom megfogni. Talán később beugrik ...

Szőrszálhasogatás gyanánt megjegyzem: szerintem öt százalékkal hosszabb lett a könyv, mint kellett volna. Pont ekkora arányban éreztem azt, hogy már jobban esne befejezni, de ez csak pártíz oldal, és mi az az egészhez képest? Semmiség. 

Köszönöm az élményt, Zoli! Nyomasztott, kb. annyira, amennyire szeretted volna, megmosolyogtatott ott, ahol akartad, és filmet is idézett szándékod szerint. Mit gondolsz, neked sikerül nyomot hagyni a világban? Téged majd nem felednek el? Választ várok a Könyvhéten! :)

Első mondat:
"Tom sötétben ébredt."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések