Grecsó Krisztián: Jelmezbál



Hosszas töprengés után arra a következtetésre jutottam, most fogom elmesélni, miért nyomaszt engem Grecsó Krisztián prózája. Illetve, miért olvasok olyan irodalmat, amitől rosszul érzem magamat.

Van valami a könyveiben, egy közös szál, ami nyilván jó, hogy van, hiszen ettől konstans a munkásság, de nyilván rossz azért, mert ezzel nyomaszt engem. Azzal a gyomrot ökölnyire zsugorító érzéssel kell megküzdenem, ami rendre jelentkezik, amikor kinyitom egy-egy könyvét. Talán a vidék teszi, a reménytelen, különös, nagyon-nagyon távoli alföldi vidék (Viharsarok), és annak a különös hangulata és szabályai, ami nem tud nem kikívánkozni az íróból, hogy újra- és újraírja azt a történetet, ami egzotikus és távoli annak, aki soha nem élt az Alföldön. De ugyanez a hangulat hívja elő a nyomást a gyomra környékén annak, aki élt a nagy, unalmas, változatlan, nyomott laposság valamely pontján, majd eljött onnan, mert sokaknak onnan menekülniük kell. Nem egzisztenciális megfontolásból, nem külső kényszerek miatt, hanem a saját, belső késztetésük miatt: levegőt akarnak venni, lélegzethez jutni, felszabadulni, de azt, ott nem lehet. Az Ady által megírt magyar ugar, ami lehúz, bedarál, változást nem tűr, fojtogat és megtör, az az Alföld. Lehet, hogy másutt is van ilyen hely az országban, de hogy az nem adott ennyi kreatívot az országnak, az szinte biztos. Aki bírja a légkört, az tűri, aki nem, az menekül. 

Budapestre jön, mint az író, mint e sorok írója és a regény hősei is. Akik krimiben lépnek színre ezúttal. Egy furcsa krimiben, ami nem regény. Novellák egymásutánja, és minden egyes novella újabb színt ad ahhoz a képhez, amit egyben csak a teljes könyv elolvasása után látunk meg, nagy levegővétel, egy pohár bor és  három lépés hátrálás után: ekkor látunk rá az egészre. 

Például a nőkre a könyvben. Arra a rengeteg magányos, elhagyott, elszeparált nőre, akik így vagy úgy, de egyedül vannak. Egyedül a falujukban és egyedül a fővárosban is, egyedül egy házasságban, de leggyakrabban elszigetelt magányban, mindenütt. Ez az özvegyasszonyok országa, akik eltemették a férjüket és búcsút intettek a gyerekeinknek is. Az Alföldön és Budapesten is. A falusi, tanyasi, nagyon vidéki módra élő emberek nem tudnak másképpen élni egy világvárosban sem. Nem lesznek városi polgárok, számukra kis terek léteznek a nagy egészen belül, amik szinte tanyavilágként kapcsolódnak össze, nem néznek messzire, nem látnak nagyot, egészet, dinamikát, pezsgést. Olyan mélyen beleragadtak a múltjukba, hogy a fejükig érnek az eltéphetetlen gyökereik: nem a talpukon, hanem az agyukban erednek. Rugalmatlanságukban hagyják, és akarják, hogy visszahúzza őket a megszokott, az ismert. A nem jó, de biztonságos közeg.

Nagy hagyománya van ebben az országban a temetetlen múltnak. Közös titkokkal, elhallgatásokkal, tessék-lássék elföldelt mulasztásokkal van tele a kollektív emlékezet csakúgy, mint ez a könyv. A szőnyeg alá söprés országának lakói pedig újra és újra megbotlanak mindabban, amit nem akarnak észrevenni, de nem tudnak nem észrevenni. Kitakarítani viszont nem fogják, mert a túl nagy erőfeszítések felfordulással és változással járnak, aminek szintén nem vagyunk a hívei. 

Ideje lenne a történetről is írnom valamit, a hagyma egymásra hajló rétegeiről, meg a novelláról-novellára felkerülő új színárnyalatokról, az igazság ezer arcáról, a részekből építkező egészről. De maradok az érzéseknél. Azt mondják, az a jó könyv, ami így vagy út, de hatást gyakorol. A Jelmezbál azt teszi. De tessék mondani, kedves Krisztián: feltétlenül nyomasztani kell engem? 

Üdvözlettel,  Booklány

Első mondat:
"Lány dunai szél lebegtetni a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések