Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás



Egy estén infarktusban meghal egy középkorú férfi. Nem ritka eset, gyakran megesik a korabeliekkel. Ez a haláleset azonban a szó szoros értelmében közönség előtt történik: Arthur Leander ugyanis a színpadon hal meg, miközben a Lear király címszerepét adja. Halála egycsapásra jelentéktelennek tetszik a pár óra múlva kitörő események tükrében: eljön az apokalipszis. Abból a gyorsan lezajló, teljes káoszt okozó, maga után végtelen szenvedést és bűzlő, végeláthatatlan hullahegyeket maga után hagyó fajtából. Jelen esetben a neve: grúznátha.  Egy vírus, ami megfertőződéstől számított egy-két napon belül halált okoz, egy vírus, amire nincs ellenszer, egy vírus, ami kiírtja az emberiség több, mint 99%-át. 

Akik életben maradnak, azok megpróbálnak nem csak testben túlélni. "Mert életben maradni nem elég." Az elektromosság, internet, benzin vagy bárminemű olyan vívmány nélkül, amit civilizációsnak hívunk (és persze ebben nagyot tévedünk), Észak-Amerika apró települések laza láncolatává változik. Ezekben feltűnnek és eltűnnek próféták, bátrak és gyávák, nők és férfiak, sőt, egy Shakespeare-vándortársulat is. Az itt-ott felbukkanó szereplőket, bár ők nem is tudnak róla, Arthur Leander személye köti össze. Mindannyiuknak megváltoztatta az életét, pusztán azzal, hogy ismerték a valamikori filmsztárt, egy korból, amikor még voltak filmek és voltak sztárok. 

A könyv, aminek a mottója talán az lehetne, hogy mindig van remény, elnyerte a Toronto Book Awardot, és az Arthur C. Clarke-díjat is. A remény kulcsának pedig a művészetet tekinti a szerző. Azt, hogy amíg vannak, lesznek emberek, akik nem csak túlélnek, de élnek, alkotnak, gondolnak valami léleknek tetszőt, addig lehet emberiségről beszélni. Az ember lényege a szelleme, ami vágyik valami szépre, jóra, felemelőre vagy szomorúra, de mindenképpen valami haszontalan gyönyörűségre, amit csak a művészetek által kaphat meg. Ennek a halhatatlan ember szellemnek állít mementót a regény.

A végére kívánkozik azonban az, hogy mi történik, ha az olvasó a fülszöveg elolvasása nélkül kezd el disztópiát olvasni. Booklány legalább a könyv feléig arra várt, hogy a regény végülis párhuzamba fogja állítani az egyedi emberi sorsot az egyetemessel, és egy, kiválasztott ember életén keresztül fog emléket állítani a nagy egésznek. Ez persze nem jött el, így ezt a könyvet valószínűleg nekem kell megírnom. Amit a disztópiák kedvelői nem fognak elolvasni, szemben ezzel a regénnyel. Ami nem az év legnagyobb durranása, de talán megér egy misét a műfaj szerelmeseinek. Booklánynak ezúttal sem lett a kedvence, talán az elmaradt, de annyira belekívánkozó párhuzamok miatt: egyén-emberiség, élet-képregény. Így egy közepesen erős hiányérzettel tettem le ezt a könyvet. Posztapokaliptikus young adult, himnusz a művészetekhez. 

Első mondat:
"A király bizonytalanul állt  a kék fénytócsában."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések