Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és Kockafej



A fiam autista, de nem zseni, szól az alcím, már az elején megadva az alaphangot. Kartali Zsuzsanna önéletleírással átitatott Zsombászati Kézikönyve egyszerre önreflexió, leszámolás a tévhitekkel, és egy anya aggódása a nem átlagos gyerekéért. 

Mi történik akkor, ha egy családba megszületik a várva várt első utód, ám a dolgok korántsem úgy alakulnak, mint egy tündérmese? Mi történik akkor, ha kiderül, hogy a kisfiú furcsa, más? Mit érez egy anya, ha kiderül a fiáról, hogy autista? Hogyan tovább? Hogyan vezeti be a hétköznapi életbe őt, és a hétköznapi életet a kisfiú fejébe, szokásai közé? Minderre próbál felelni a szerző, aki nem tesz mást, mint elmeséli a küzdelmeit. A harcokat, amiket az intézményrendszerrel vívott, a mindennapos, hatalmas energiákat emésztő taposómalmot, amivel csak egy célja van: megtanítani a gyerekét az önálló életre. Miután, évek küzdelme volt egyáltalán a diagnózisig eljutni, egy nem túl toleráns országban, egy haldokló egészségügyi- és oktatási rendszerben kellene "fejleszteni" a fiút, és sorstársait.

A dolgot nehezítendő, a kisfiú nem zseni. Egy teljes átlagos, 100-as IQ-val rendelkező gyerek, akinek -dacára az autistákat megjelenítő amerikai filmeknek- semmilyen szuperképessége nincs. Nem ad össze fejben sem gyufaszálakat, sem mákszemeket, de nem is tudja kívülről a telefonkönyvet. "Egyszerűen" ő Zsombor, akihez másképpen jutnak el a világ dolgai, és ő is másképpen reagál azokra. Van, amire élesebben reagál, mint az átlag, vagy éppen nem reagál sehogy. Van, ami nagyon a terhére van, és van, ami el sem ér hozzá. 

Miközben a gyerekéről mesél, a szerző szembenéz a saját döntéseivel, az életével is. Azzal, hogy hogyan kezelte a más, az átlagostól eltérő gyereket az apja, és képes volt-e annyira szembenézni a helyzettel, hogy valódi támasza lehessen a feleségének a küzdelemben. Egy olyan országban élünk ugyanis, ahol az így-úgy másmilyen, esetleg sérült gyerekeket többnyire az anyjuk neveli fel, és igen gyakran bele is rokkan. Az apák eltűnnek a képből, elválnak, ha a nem az elképzelt utódot kapják, nem azt, akire büszkék tudnak lenni, és aki jutalomkönyvet kap matekból és tornából is az év végén az iskolában. Ők "nem bírják a terhet", és szó nélkül dobják el a teherré lett gyereket, majd lelkiismeretüket nyugtatandó a gyerektartást azért elutalják havonta, bár azt sem mindig. Az anyáknak ezzel szemben nincs választásuk, tőlük senki nem kérdezi meg, hogy mit bírnak és mit nem, elvégre valakinek gondoskodnia kell a gyerekről. 

Kartali Zsuzsanna is egyedül maradt (egy sajnálatos tragédia folytán) a nehezített pályán, két gyerekkel. A mai napig arra irányul a napi küzdelme, hogy Zsombor megtalálja, majd önállóan elfoglalhassa a helyét a világban, ahol "Elek Tomikával" fog foglalkozni, és a kislánya is boldog legyen. Kiadta ezt a könyvet, küzdelme fontos állomásaként, mely az első ízben megjelenő olyan kötet, ami magyar autista gyerekről szól. A jelenlegi viszonyok között hívja fel a figyelmet az autista honfitársainkra, akik szintén helyet követelnek maguknak a világból. Végre elkezdődött hazánkban is a leszámolás a tabukkal, és a tévhitekkel. Haszna van ennek a kötetnek.

Első mondat:
"-Anyu, mondd meg, hogy mit álmodjak!"

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések