Bartis Attila: A vége



Bartis Attila legújabb könyve igazán fajsúlyos (és súlyos) darab. Nem csak terjedelme állítja kihívás elé az egyszeri olvasót (végre, végre!), hanem a sajátos szerkezete, és az általa boncolgatott témák súlya is. 

A regény rövid elbeszélések, asszociációk, anekdoták, történetek sorának tűnik, mintha az életére visszaemlékező karakter számolna be egy kíváncsi riporternek az élete fontos dolgairól, vagy diktafonra gyűjtené a visszaemlékezéseket, hogy a végén, azt letisztázva memoárt írhasson belőle. 

Csupa lényeges dologról mesél: szerelemről, forradalomról, szülő-gyermek viszonyról, Trianonról és emberi gyarlóságról. Elnyomásról és apró lázadásokról. Besúgásról. Halálról és unalomról. Istenkeresésről. Teszi ezt időnként olyan súlyosan koppanó mondatokkal, amiket újra és újra el kell olvasni, és amiket, ez nem kétséges, idézni fognak előbb utóbb. 

A könyv főhőse, Szabad András, a fotós, aki megkísérli feldolgozni az életét, miután végigsodródott azon. Vidéki srácként indult, budapesti lakos, majd nemzetközi híresség lett belőle. A regényből azonban végig olybá tűnik, hogy nem hozott egyetlen tudatos döntést sem, pusztán hagyta, hogy használja-lökdösse az élet. Mélyváron született és nőtt föl, apja börtönbe került a forradalom kapcsán, majd édesanyját is elveszítette. Apjával később Budapestre költöztek, együtt éltek annak fájdalmas haláláig. Nők jöttek és mentek az életében, amíg meg nem találta a "feleségét", akivel hosszú időn át tépték egymás húsát, egy se veled, se nélküled kapcsolatban. 

Budapestet írtam többször is, pedig Pestet kellett volna. Egy a regény pesti, a főhős Pesten lízingeli az életét, a pesti utcákon jár, s ha át is téved Budára, abban sincsen sok köszönet. Van azonban más ebben a pesti életben: nagy, tiszta érzések és érzelmek. Szabad András minden érzelmet nagyon kategorikusan él meg: nagyon dühös, nagyon szenved vagy nagyon szerelmes, esetleg nagyon rezignált, de cselekedeteiben annál inkább megengedő, belenyugvó és passzív. 

A legkevésbé sem jellemző rá a régi latinok véleménye, az ő esetében a nomen est omen nem jelet sokat: a legkevésbé sem szabad ember. Sokkal inkább egy tehetetlenül sodródó báb, egy rab, semmint autonóm, szabad ember benyomását kelti. Kissé erőtlen figurának tűnik, aki túl sokat nem tesz sem a boldogságért, sem a karrierjéért. E tekintetben jól illeszkedik a szinte hős nélküli regények sorába, melyek főszereplői is sokkal inkább szereplő, mint irányító alak. Nem hős, csak egy ember, egy az átlagból, aki bevallom, többször dühített. Nem tett semmit, amikor cselekednie kell volna, a pályáján sem lépett előre önerőből, sőt, el sem indult rajta. Lustaság? A Kádár-korszak emberének önsorsrontása? A rendszerrel lepaktálók megalkuvása? Átlagosék gyengesége? Ki tudja. Valószínűleg ez mind, így, együtt. 

Tanulság? Az nincs. Vonja le mindenki maga. Miután elolvasta ezt a regényt. Ezt a szép, és egyben nehéz, ízig-vérig magvetős regényt.

Első mondat:
"Szombat hajnalban, amikor mentem ki a reptérre, még nem szállt fel a köd."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések