Zimándi Pius István: Egy év története naplójegyzetekben



A Magvető Tények és Tanúk sorozatának második része sem kevésbé érdekes választás, mint az első, a Réz Pál visszaemlékezéseit, Parti Nagy Lajossal folytatott beszélgetését tartalmazó kötet. Zimándi Pius István naplója, mely a második világháború alatt született, nagyon különös látlelet. Kezdődik aznap, amikor a németek megszállták az országot, s véget ér egy év múlva. 

Soha nem olvastam még olyan naplót, ami ilyen távolságtartó lett volna a hazája eseményeivel, az őt, saját magát is érintő eseményekkel kapcsolatosan. A premontrei szerzetes naplója egészen kényszeresnek tűnik a tekintetben, hogy mindent, szinte mániákusan rögzíteni akar, mindennek utána akar járni, aminek tud, mindent a saját szemével akar látni. Nem tudom, hogy ez a korszak divatja szerinti naplóírás szokását követi, vagy belső, grafomániás kényszer-e tőle, vagy egyszerűen szerzetesként nem tudta kivel megbeszélni az átélt eseményeket, s így, társ híján, megbeszélés híján, egyszerűen csak rögzítette az eseményeket. És valóban rögzítette, mintha át sem élte volna azokat. Az egyházi rend tagjaként, a világtól elkülönülten élő személyként, nem is lehet rajta számon kérni azt, hogy magára nem mint a társadalom tagja tekint. Sokkal inkább egy kívülálló, aki különleges helyzetéből tekint kifelé, a világra, a szenvedésekre, a háborúra, az emberekre. Talán nehéz ezt megérteni, de ezt a szemszöget nem róhatjuk fel neki, tudja ezt mindenki, aki került már valódi, akár családi kapcsolatba az egyházi rend tagjaival. Ehhez az elkülönülést hangsúlyozó iskolákhoz, a szemináriumhoz képzeljük hozzá a korabeli gondolkodásmódot, s már meg is van az alapállás: a Rend egy sziget, a világ viharában, benne, de mégis elkülönülten. 

Az érzelmi elkülönülés oka, úgy hiszem, ebben keresendő, meg persze Zimándi személyiségében. Talán ő volt érzelmileg, mondjuk úgy, sajátságos, ezt már soha nem tudjuk meg. Ami viszont tény, hogy a korabeli keresztény középosztályból szemlélni a tömegeket nem egy azonosulást segítő szemszög. Még akkor sem tudom felróni neki amit leírt, ha gyakran a legkevésbé sem volt szimpatikus a látásmódja, véleménye, ítélete. 

Mindenesetre ez egy páratlan kordokumentum, nem is annyira a korabeli Magyarország történelméről, mert azt elég jól ismerjük, hanem a korabeli emberek gondolkodásmódjáról. Arról, hogy mi segítette a túlélést, hogy hogyan próbálnak az emberek túlélni ép ésszel ilyen szörnyű körülmények között:  jobbára leszegett fejjel vagy önigazoló hazugságokkal. Esetleg félrekapott tekintettel, hiszen a totális zűrzavar és a tomboló világháború közepén talán nem kerül bajba az, aki nem hívja fel magára a figyelmet. Az vesse rájuk az első követ, aki maga is bűntelen. Pontosabban fogalmazva: e sorok írója nem akarja megtudni, hogy hogyan viselkedne hasonló helyzetben, hiszen ahhoz hasonlókat kellene átélnie ...

Mint ahogy azt sem tudom, magam mit és hogyan jegyeztem volna fel akkoriban, s tudtam volna annyira egyértelmű lenni, hogy azt ne lehetne megmagyarázni így vagy úgy. Magam is kiválóan tudok érvelni pro és kontra, ugyanazon dologról, bármikor. Nem akartam értékítéletet látni ebben az írásban, csak a napló írójához közelebb vagy távolabb eső események leírását, így nem is láttam benne azt. Nem akartam jónak vagy rossznak minősíteni az embert, aki lejegyezte ezeket a sorokat, így nem is tettem meg olvasás közben. Akartam benne viszont kordokumentumot látni, egy sajátos szemszöget, egy ritka szempontrendszer, a történelmi tanulmányok kiegészítését, így azt kaptam.

Nem gondolom, hogy ítéletet kellene hozni egy napló valahai szerzője felett, aki egy olyan korban, amikor az egész világ kifordult a négy sarkából, írt egy naplót, a rend viszonylagos biztonságából és izolált szemszögéből, úgy, hogy nem magyarázhatja el, mit, miért, hogyan tartott fontosnak, vagy ítélt kevésbé fontosnak. Írt arról, ami körülötte volt, annyiszor, ahányszor az orra alá dörgölte azt az élet. 

Amit azonban, minden prekoncepciót mellőzve, kétségtelenül kiéreztem a sorokból, az az egyensúlyozás volt, a távolságtartás és az együttérzés között. Hol egyik, hol másik erősödött föl, néhol egyszerre volt jelen mindkettő. Vívódott, talán nem is tudatosan, de vívódott Zimándi Pius azokban az időkben. De ki nem vívódott a második világháború hatodik évében?

Első mondat:
"Este hétkor bejön hozzám Frici, Berci, és Gligor, hogy nagy újság van: a németek megszálltak bennünket."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések