Colm Tóibín: Mária testamentuma




Colm Tóibín az ellentmondásos anya-gyermek kapcsolatok szerzője, a rendhagyó szülő-gyermek viszonyoké. Írt olyan asszonyokról is, akik nem hisznek a gyerekükben, hogy aztán papírra vesse annak a nőnek a történetét, aki az egyik leghíresebb anya széles e világon. Aki talán szintén nem hitt a fiában, egyszerűen csak szeretni akarta. Viszont ő volt az egyetlen, aki ezt a történetet ebből a szemszögből tudta nézni. 

Megszámlálhatatlan könyvet írtak már az asszonyról, aki a vallásalapítót szülte. A nőről, aki szent lett, mert szűzen fogant. A fiatal anyáról, aki Isten fiát hozta a világra. Az asszonyról, aki jó felesége volt Józsefnek, az ácsnak, aki elhitte, hogy nem bukott lányt vett feleségül. Az anyáról, aki végignézte fia kínhalálát. Az anyáról, aki elveszítette gyermekét.

Azonban nem írtak még soha  a puszta gyászról. Arról, hogy milyen érzés lehet közvetlen közelről megélni mindazt, amire azóta egy világvallást alapítottak: a kínhalált. 

Ez a könyv a fájdalom, az elveszettség, a miértek és egy megtört asszony könyve. Nem szól másról, mint egy anya kudarcáról. Egy anyáéról, aki mellől egyre elsodródott a fia, gyanús társaságba keveredett, és minden igyekezete ellenére sem tudta megmenteni a végtől. Éppen emiatt ennyire élő ez a történet. Gondoljunk csak bele: hány megtört asszony lehet szerte a világban, aki semmi mást nem szeretett volna, mint a gyermekét boldognak látni, vigyázni rá, segíteni neki? Ők most mind egyedül vannak, az önváddal, a fájdalommal, a már soha meg nem válaszolható kérdéseikkel. Nincs másuk, mint a fájdalmuk és az emlékeik, és a "mi lett volna, ha ..?" kísértő réme. Ez az, ami miatt Tóibín könyve ennyire élő, és nem mástól. Nem Jézus anyjának személye teszi különlegessé, ő csak egy a sok közül, primus inter pares, ha úgy jobban tetszik. Az ő története, az ő megszakadt szíve, az ő szenvedéstől megroppant háta az, ami egyediségében is oly általános: a magára maradt asszony, az örökké gyászoló anya históriája. 

Miközben Szűz Mária megkísérel valamit szavakba önteni az átélt eseményekből, az üldöztetésből és a fájdalomból, egy dologban teljesen biztos, abban, hogy ez az egész nem érte meg. Megváltás ide, vallásalapítás oda, egyszerűen nem érte meg átélni a kínt, a fájdalmat, a korai, erőszakos halált. Túl profán lenne mindez? Sokkal inkább emberi, ha egy asszony nem képes szavakba önteni a fia halála felett érzett gyászát. Valószerű. Valószínű.

Egy anya számára gyereke akkor is a gyereke marad, ha feltalálja a rák ellenszerét, pápának választják, ő az Egyesült Államok elnöke vagy maga a Jóisten. Apropó, a Jóisten. Ő is egy anyát kínzott meg Jézus életével. Ide küldte, hogy kínok között elveszejtse, jól ismerjük a történetet. Egy aprócska részletről feledkeztünk el mindannyian (és Ő maga is): az anyáról, aki azt a gyereket szülte. Kétlem, hogy ez rendben lenne így.

Első mondat: 
"Mostanában mindketten gyakrabban jönnek, és látogatásról látogatásra türelmetlenebbek velem meg a világgal."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések