Márkus András: Paraszttartók kézikönyve



Vannak azok a  könyvek -szép számmal-, amik előre bocsátanak valamit, hogy megteremtsék a megfelelő hangulatot vagy jó irányba terelgessék az Egyszeri Olvasó gondolatait, megalapozzák a hangulatát. Namármost', ezeket a könyveket Booklány nem szokta szeretni, mert majd ő maga eldönti, hogy mit, mikor, hogyan és egyáltalán ... 

Innen nyerni nálam nehéz, de az esély adott: egyszerűen eleve magasabb lécet kell átugrani az Egyszeri Szerzőnek. Az Egyszeri Szerző jelen esetben Márkus András, akit felületesen ismertem korábbról, de semmi különös viszonyulásom nem volt hozzá. Leginkább csak az érdekelt, hogy vajon mire föl a védekezés, már az első lapon? Miért kell előrebocsátani, hogy  a szerző semmiképpen nem a jelen s a közelmúlt közéletére reflektál? Mi a félelem oka?

Aztán olvasás közben rájöttem a titokra. Ez a könyv a jelen és a közelmúlt közéletére reflektál. Szól a semmiből jött, jól helyezkedő senkikről, akik vagyonokat nyal ... azaz kaparnak ki maguknak, az oligarcháinkról, a maffiavezéreinkről és a sleppjükről, a politikusok publikus (de főleg a kicsit még takargatott) gazdagodásáról, mindarról, amit az intézményesített lopás szült ide hirtelen: a ne kérdezze senki, honnan lenne ennek a prolinak ennyi pénze hirtelen-nemzedékéről. De ami sokkal fontosabb: egy jelenségről szól,  egy jelenségre reflektál. Az egyre hierarchizálódó közéletünkről mesél, a sarkpontokról, amik egyre osztják és egyben egymás fölé is emelik a társadalom egyes csoportjait: a szegények fölé a gazdagokat, a nők fölé a férfiakat, a gyerekek fölé a hivatalokat, az ép eszűek fölé az urámbátyám-világ bokacsattogtatóit, az bármit is érők fölé a bajuszokat és a szalonnáci muncikat és képviselő barátaikat. 

A megosztottságról és a megosztottság filozófiájáról beszél a könyv, az egyetlen épkézláb eszközzel, ahogyan lehet (és ahogyan mindig is kellene) beszélni róla: a humor eszközeivel. Mindig mondom, hogy egyes -mondjuk úgy-, valaha volt és jelenkori vezetőket úgy kellene kezelni, ahogy azt érdemlik: nemes egyszerűséggel ki kellene (kellett volna) őket röhögni. Teli szájjal, gúnyosan, ahogyan az egy hagymázas álmokat kergető, önjelölt, munkakerülő, váteszfétises ugribugri senkinek az kijár, s mehet minden rögtön normálisan tovább. nem komolyan venni az ilyet soha, nem beállni a sorba, felvenni a szóhasználatot, hagyni, hogy irányítsa a gondolatokat, a közbeszédet vagy a dolgok menetét. Ugyanis, minden ellenkező látszat vagy híresztelés ellenére, aki előtt mikrofon s aki mögött slepp van, az még nem Valaki, Akinek Joga Van Irányítani a Tömegeket. Ahhoz azért több kell, elvtársak. És ez az, amiben jó ez a könyv: egyes pontokon úgy röhögsz (nem, semmiképpen nem nevetsz) a huszadik, huszonegyedik századon, hogy a könnyed is kicsordul, Olvasó. Röhögsz a magad és a szüleid teremtette világon, kínodban, nyüszítve, hangosan. Legalább reagálsz valamit ahelyett, hogy a tévét bámulod, behúzott nyakkal. Ez az első lépés a gondolkodó emberi lét felé.

Ami azonban egyáltalán nem tetszett, az az egyes pontokon megjelenő naturalitás. Persze, ez egy írói eszköz, de túllőtt a célon a szerző itt-ott, kontraproduktívvá  vált, emiatt nem esett jól olvasni egyes részeket. De legalább hatott, ami több, mint a nyomtatott ipar nagyobb része elmondhat magáról. A vadhajtások pedig (jó esetben), előbb-utóbb eltűnnek. Vagy nem. 

A borítót pediglen nem értem. 


Első mondat:
"Ágyam hatalmas, Indiából hozatott drága selyem borítja."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések