John Williams: Stoner



Isten ne adja, hogy ebből a könyvből filmet forgassanak! Ha van igazság ezen a bolygón, a Stonert nem teszi tönkre Hollywood azzal, hogy valami patetikus, giccszenéjű hömpölygésre, és egy kora ötvenesre plasztikázott öregemberről készített, közeli felvételekre változtatja át ezt a könyvet. Disznók elé gyöngyöt ... mindenképpen ez lenne belőle. Vannak könyvek, amikből nem csak egyszerűen bűn filmet forgatni, de nem is lehet, mert nem a történések a hangsúlyosak benne, nem a dialógok hordozzák a legfontosabb jelentéstartalmakat, hanem az egyszerűen szépséges elbeszélő részek. 

John Williams könyve olyan méltóságteljes, finom és tartózkodó, amennyire csak egy félszázados regény lehet. Egy regény, ami egyszerre előkerült a múltból, hogy világítótoronyként álljon a sötét éjszakában, hogy oázis legyen  a sivatagban. Annyira erős a kontraszt a mindennapok káosza, a digitális világ őrült tempója, félszavai és emotikonjai, a felületesen üres mindennapok, valamint e között a szöveg között, hogy ez szinte tükörré teszi. Tükörré, ami nem mutat túl szép képet. 

Másfelől, megdöbbentő, hogy mennyire szomjazunk erre az oázisra (nem véletlenül most lett bestseller a Stoner), hogy kiszállhassunk ebből az őrületből, amit manapság életnek hazudunk, és elmerüljünk valamiben, ami szép, lassú folyású és valódi. Olyannyira az, hogy az olvasó óhatatlanul önreflexióra kényszerül általa, szembesül az élete döntéseivel, azok valódi súlyával, és igen, sajnos azzal is, hogy nem leszünk mindannyian hősök. Nem hagyunk mind nyomot, bár mindannyian azt hisszük, így lesz. A legtöbb ember élete úgy múlik el, mintha nem is létezett volna: nem hajt végre nagy tetteket, nem alkot maradandót, nem boldog különösebben,  és sajnos, a sérelmei miatt sem vehet elégtételt. Az élet, a Sors, az Isten sem segít neki ebben. A valóságban a rosszak is járhatnak jól, a jók is rosszul,  és nem mindig áll helyre az egyensúly.

A távolság, ami a mai kor sztárkultusza, és e könyv mindennapi főszereplője között feszül, még erősebbé teszi a mondanivalót. Ma, amikor mindenki híres lehet 15 percre, mindenki egyre hangosabb, különcebb és más akar lenni, miközben William Stoner csak egy a sok közül. Nem él érdekes életet, nem akar kitűnni, nem hoz mindig jó döntéseket, sőt, néha döntéseket sem hoz, egyszerűen csak leél egy életet. Cseppben a tenger az ő sorsa, kicsit mindannyian benne vagyunk.

Williams egy olyan életutat vetett papírra, amit nem szokás: az átlagos ember átlagos életét, aki csak főszereplője, de semmiképpen nem főhőse a saját életének, vagy a róla szóló könyvnek. Ez a főhős nélküli könyv olyan mély, tiszta és erős szöveg, amiben a legnagyobb orosz realisták ereje bújik meg, azok drámaisága nélkül. Következetesen szomorú, mindennemű giccset vagy pátoszt nélkülözve.

Olyan regény, amit Booklány nem tudott letenni, és ez nem csak egy üres szólam.  A legritkább esetekben, évente talán egyszer fordul elő, hogy olyan szöveg akad a kezembe, ami ébren tart. Stoner élete nem hagyott nyugodni. Talán a remény az, ami nem eresztett, hogy jobbra fordul a sorsa, talán a hit, hogy tud helyes döntést hozni, talán a néma párbeszéd az íróval, hogy ne hozza a karakterét ilyen helyzetbe, vagy legalább ne hagyja benne ...

Az elejétől a végéig a melankólia és a tiszta szomorúság határmezsgyéjén egyensúlyozva nem tett mást a szerző, semmint megírta az irodalom, és a tanítás egyik legszebb himnuszát. Egy olyan sors szemüvegén át, ami csak abban lehetett teljes, akkor is, ha nem volt kiemelkedő, mert végig menedéket nyújtott, és egyedül ez segített túlélni az életet.

 Stonernek tulajdonképpen jó élete volt. Éppen ettől ilyen szomorú ez az egész.

Első mondat:
"1910-ben, amikor a Missouri Egyetemre beiratkozott, William Stoner tizenkilenc éves volt."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések