Váncsa István: Lakoma 1-2



... avagy azonnal a karácsonyfa alá mindkét kötettel! 

Olyan korban élünk, amiben bokáig, sőt, térdig járunk a főzős valóságsókban, vetélkedőkben, ügyesebben fotózgató, tömegízlésbe jó érzékkel betaláló háziasszonyok  és trendi fiúk lépnek elő gasztronómiai szakértőkké, mert lesz egy blogjuk, és mindenkinek szakácskönyve van, de főleg annak, akinek nem kellene, hogy legyen. Vakok között félszemű a király, és az elmúltnyóccév'  szocializmus által tönkretett gasztronómiai kultúrájában nyűglődő országban nagyon könnyű angol nyelvű receptek tükörfordításával sikeres vállalkozást felépíteni. 

Sem az alapokkal nincsenek tisztában a legtöbben, sem nem ismerik az alapanyagokat, a fűszereket, a konyhai technológiákat, és -tegyük a kezünket a szívünkre- az Átlagos Ember már változatosnak hiszi a konyháját, ha tizenöt-húsz féle ételt variál, melyben csak hét a pörköltalapú, négy  a rántott, három a fokhagymás, a "fűszeres" kifejezés meg egyébként is annyit tesz, hogy hagymába és borsba ölt, agyonsózott csípős pokol kerül az asztalra.


Na kérem, innen szép nyerni. Ebben a helyzetben nem tehet mást egy ínyenc közíró, semmint megírja azt, ami olyan fájóan hiányzott eddig a piacról: a kétkötetes gasztrokönyvét, azoknak, akik életükben több alkalommal láttak már konyhát belülről, s vallják: az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz ételt együnk. Váncsa István komplex remeket alkotott a könyveivel, melyekre a "szakácskönyv" kifejezést használni annyira félrevezető lenne, mint egy vulkánt annyival jellemezni, hogy forró, esetleg Brunelleschi mestert építőmunkásként definiálni. 

Dicséretes, hogy nem az egyszeri hülyéhez szól valaki (végre), hanem feltételez némi önállóságot, meg egy kevéske tudást is az olvasóról. Nem akar gátat szabni az olyan, a főzésben csöppet sem elhanyagolható összetevőknek, mint kreativitás, egyéni ízérzék vagy önállóság. Egyszerűen partnerként kezeli a könyv írója - a könyv olvasóját. Ez az a vegytiszta szimbiózis, amiért a könyvek születnek: azért, hogy az olvasó írja tovább, az író által kitett utolsó, mondatvégi ponttól, s kettejük együttműködéséből szülessen valami valódi, értékes, új. Mondják, soha ugyanazt a könyvet két különböző ember el nem olvasta, itt pedig jó eséllyel soha két, tökéletesen egyforma étel születni nem fog. Ez pedig a tulajdonképpeni cél.

Annyira sokrétű, tartalmas és kerek egész mindkét könyv, hogy nem tudok fennakadni bizonyos, a második otthonomból származó receptek, eljárások hiányán. Nem kerülhetett bele minden, készséggel belátom, hiszen akkor nem két, hanem tizenkét kötetről beszélgetnénk most.

Másrészt viszont több, sokkal több van a Lakomában, mint ízes ételek a Mediterráneumból. Ahogy egy valóságos lakomán, itt is fontosak a sztorik, az anekdoták, a ráérős, érdekes beszélgetések. Legalább olyan súllyal esik a latba a szellemi háttér, a szellem táplálása, mint a gyomoré. A szerzőt látja vendégül otthonában mindenki, aki kinyitja benevez a Lakomára. Olyan kifinomult, míves, letehetetlen stílusban tálalja fel a szerző ezt a komplex táplálékot, amire mindig is vágyik egy igazi gourmand, egy valódi értelmiségi. Hónapokon, sőt, éveken át forgatott, kedvelt darabja lesz ez a vájt fülűek konyhájának. Eléggé nagyra saccolom azt a bor- és amaro-mennyiséget, amit el fogunk az évek során együtt fogyasztani, a partneremmel, Váncsa Istvánnal.  Booklány szereti. Valamint köszöni. 

Egészségére, István! Egészségedre, Olvasó!

Első mondat:
"Két idézet olvasható az előző oldalon, az első Platontól, a második Prousttól származik."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések