Tari Annamária: Generációk online



Lassan szokás szerint az jelzi Booklány számára az advent közepét, hogy Tari Annamária legújabb könyvét olvassa, az Információs Kor ránk gyakorolt hatásairól, és arról, hogy hogyan változtatja meg a technikai fejlődés, a külső világunk után, a belső világunkat is.

Vannak ezek a csodás technikai eszközök, amikre az idősebb generációk legyintenek, a kevésbé idősek, a középkorúak és a fiatalok használják azokat, míg a legfiatalabbak, a nem digitális bevándorlók bennük, és általuk élik az életüket. Ők azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy létezett világ Facebook, Twitter vagy Instagram nélkül, akik számára fontosabb a párkapcsolat létezésének tényénél az, hogy közzétegyék a közösségi oldalakon. Ezeknek a nagyon fiataloknak egy dolog számít: ami online létezik. Nem tudják és nem is akarják függetleníteni magukat a virtuális valóságtól. Csak az létezik, csak az történt meg, aminek nyoma van online. Ők már nem tudják átélni az élményeket, ők posztolják az élményeket. Ők azok, akik úgy fotóznak le és osztanak meg bármilyen eseményt az életükből, hogy eszükben sem jut nem a telefonon keresztül, hanem a sajét szemükkel megnézni és átélni azt. A valóság megszűnt létezni. Az IRL halott.

Több ez, mint a fiatalság egy újabb, múlékony hóbortja. Ezek az emberek már nem képesek koncentrálni egy dologra olyan hosszan sem, mint egy aranyhal (nem költői túlzás: egy másodperccel le vagyunk maradva az aranyhal koncentrációs készsége mögött). Folyton unatkoznak, sőt, unatkozunk, mi is, harmincasok, s már a többiek is. Unottan lézengő, nyilvánvalóan hamis és hazug kirakatéleteket tolunk kéretlenül az "ismerőseink" orra alá, elfeledkezve olyan apróságokról örökre, mint ún. magánélet, intimitás, szemérem. Az van, aminek online van nyoma. Mindig, minden, azonnal közös ügy,  és a legújabban kiposztolt elmés hülyeség után 8 percenként csekkoljuk türelmetlenül, hogy lájkolta-e valaki azt, és hányan tették. Felnőtt, sőt, gyakran középkorú emberek kapnak hisztéria-közeli rohamot pusztán azért, mert az aktuális partnerük nem válaszolt az egy órával ezelőtt elküldött szívecskéjükre. Hát indok az, hogy dolgozik?! Itt, és most kezdjünk el elgondolkodni azon, hogy vajon a távoli, homályba vesző múltban, mondjuk 2003-ban mennyire volt gyakori az, hogy valaki berontott a partnere munkahelyére, beszaladt az értekezletre, odakiáltotta, hogy "puszimuszi cukinyuszi", majd kirohant onnan?

Ott tartunk, hogy idegpályák sorvadnak el a digitális generációk tagjainak fejében, mérhetően és tényszerűen. Nem élünk, csak átklikkelgetünk, átszörfölünk az életünkön. Nézzük mások hazug moziját, és gyártjuk a saját külső mozinkat, pedig alapvetés: amíg a külső mozi megy, addig a belső leáll. Ha nincs belső mozi, nincs élményátélés, nincs emlék, élmény, tapasztalat: meg sem történt igazán az agyunk, a személyiségünk számára. Igaz, a neten van nyoma. A semminek. A flitteres, felfújt, ostoba, üres kamufilmnek. 

Mindeközben persze, szorongunk. Minél fiatalabbak vagyunk, annál jobban. Mindenki élete csupa csillogás, mindenki mindenható, csak magunk vagyunk átlagosak. A két legfiatalabb generáció odáig jut félelmében, hogy ki sem költözik a mamahotelből, mert akkor felnőtté kell válnia, és szembesülnie azzal, hogy a valóságban nem jár neki sztárfizetés pályakezdőként, nem szereti és nem pátyolgatja mindenki, sőt: időről időre 160 karakternél hosszabban kell írnia vagy beszélnie. Az pedig rémisztő, hovatovább: bonyolult.

A meg nem élt élet pedig át nem élt, így fel nem dolgozott érzelmekhez vezet, melyeket -minta és tapasztalat híján- kezelni sem tudnak. Az létezik, ami a neten elérhető. A csókolózás vagy a behatolás nélküli érintkezés egy mosdóban nem szexualitás, az semmi. A fiatalok milliói nem tudnak védekezni a nemi kapcsolataik során, pusztán azért, mert az óvszerhasználat nem a pornófilmek része. Mindeközben a szüleik valóságsókat meg tehetségkutatókat bámulnak a tévében, és azt hiszik, hogy az ő gyerekük nem olyan. És egyébként is, a szobájában van, nem? Mi baja lehet egy kis netezéstől? 

Be sem tudják emelni a helyzet másságát, súlyosságát a gondolkodásukba, nem értik, hogyan lehet a netes zaklatástól kiborulni, hogy mennyit árthat a mobbing, mert ők nem tudják az alapvetést: ami a neten van, az létezik. Semmi más nem számít. 

Ez a mindent, de azonnal kora. A semmi nem érdekel kora. Az untat az élet kora. A hazug fészbúkéletek kora. Az aranyhalmemória kora. A hisztéria, a követelőzés és a nekem jár kora. A multitasking kora. A kor, amelyről azt hisszük, elmúlik. A generációké, akikről azt hisszük, nem mi vagyunk. Pedig dehogynem. Isten hozott a romlás kezdetén, ahol a tempó szédítő, az állandóság a múlté, te pedig csak kapkodod a fejed és próbálsz túlélni, miközben áltatod magad: te nem váltál ilyenné. 

Dehogynem. 

Első mondat:
"Pszichoterápiás rendelőt látunk,ahol egy húszas évei végén járó fiú ül."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések