Ernest Cline: Armada



Az előző könyvével (Ready Player One) zajos sikert arató szerzőt is utolérte az üstökösként berobbanó írók végzete. Aki képes megalkotni valami ennyire kompakt dolgot, mint az a regény, óhatatlanul elvárásokba ütközik a későbbiekben. Keveseknek sikerül minden egyes könyvvel egyre magasabbra helyezni a mércét, ami, Cline esetében, egyszerre dobogtatta meg a hardcore sci-fi rajongók, a gamerek, Hollywood, és a műfajért általában nem lelkesedő széplelkek szívét is.

Tulajdonképpen várható volt, hogy kísértetiesen hasonlító az eszköztárral nem lehet ismét a csillagok között landolni, nem is sikerült. Az Armada egész jó könyv lett a maga műfajában, de egyértelműen nyomába sem ér a másik regénynek. 

Miközben ez a könyv minden kamaszfiú és Pán Péter-szindrómás kései huszonéves monitorfejű álma: a céltalannak tűnő, a társadalom által haszontalannak tekintett lövöldözős játék tulajdonképpen a világ megmentésének az eszközévé válik, egy idegen invázió esetén. Nem fogok spoilerezni most sem, ne aggódj, Olvasó! 

Ami a legnagyobb problémám volt ezzel a könyvvel, az az, hogy a szerzőt elragadta a filmipar. Tulajdonképpen forgatókönyv lett az Armada, és nem könyv. Annyira erős, néhol erőltetett volt a a külső mozi, azaz az író által lefestett kép, hogy már nem jutott hely az én belső mozimnak. Akkor pedig miért olvasson az egyszeri Booklány, nem igaz? 

Másrészt viszont, igazából azt sem tudom, hány bőrt lehet még lehúzni az író kamaszkoráról, és a nyolcvanas évek zenéiről, számítógépes játékairól és popkultúrájáról? Itt valahogy nem simult be mindez annyira a történetbe, mint abban a sokat emlegetett másikban, leginkább egy sokadik bőr lehúzása volt csak.

A könyvből nyilvánvalóan film fog készülni, ezért mindent meg is tett a szerző, minden egyes lapon érződik az erre való törekvés. Sokkal kevésbé törekedett viszont könyvet írni, ami engem kifejezetten zavart.

Egyébként nem rossz könyv ez, komolyan mondom. Csak nem megismételhetetlen élmény. Lesz rajongótábora dögivel, nem is érdemtelenül. Kifejezetten jópofa science fiction és kamaszálom egyben, de nem több. Nincsenek rétegek, nincs mögöttes tartalom. Olyan, mint egy kasszasiker katasztrófafilm: abban sem találni túl sok mélypszichológiát. Van benne pár jó poén, egy egészen izgalmas történet kerekedett, bár karakterfejlődést azért ne nagyon várjunk tőle. Amolyan amerikai, egyértelmű, kiszámítható lett minden a végére. Baj ez? Tulajdonképpen nem, csak bosszant kicsit. 

Aki képes kiemelkedőt alkotni, az miért nem képes ismétlésre? Vagy lehet, hogy képes rá, csak nem adott magának elég időt? Esetleg a kiadó sürgette? Mindenesetre jobb ez a könyv, mint a sok évi átlag. Ötös skálán, mondjuk, négyeske. Javaslom először ezt, majd a RPO-t olvasni, akkor nem lesz csalódás. 

Apropó, csalódás: a bosszantó magyartalanságokat nem kellene bent hagyni a fordításban. Egyes kifejezések pedig, dacára annak, hogy nagyon hasonlítanak más kifejezésekre, a jelentésük gyökeresen eltérhet egymástól. Illett volna figyelni erre a néhány hibára.

Első mondat:
"Kibámultam a suli ablakán."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések