Alföldi Róbert-Csáki Judit: Magánügy


Két napja fejeztem be ezt a kötetet, de azóta nem voltam képes összerakni róla egy tisztességes recenziót. Ezer oldalról tudnám megfogni, de sehonnan nem tudom megfogni igazán.  

Úgy vagyok én Alföldi Róberttel, mint sok egyéb, gondolkodó talentummal széles e világon: figyelek rá, mert soha nem beszél, ír, játszik, rendez vagy áll ki nyilvánosan úgy, hogy ne akarna mondani valamit. Ne akarna értelmezni, gondolatokat ébreszteni, és elérni a legfontosabbat, hogy a szolgalelkű ismételgetés helyett a néző gondolkodjon el és értelmezzen újra mindent, amit csak lehet. Enélkül a színház csak egy giccsparádé, tartalom nélküli forma, üres porhüvely, eccerű' szórakozás gondolkodni nem vágyóknak (nem tudóknak?).

Aztán lett ez a könyv, amire tudtam, hogy érdemes lesz figyelni, mert érték lesz benne, mert önazonos lesz, mert nem akar majd belém beszélni gondolatokat: megbeszélni akar, és az (nagyon) nem ugyanaz. Öt interjúalanyt szólaltat meg Csáki és Alföldi, de a könyv hétszereplős. Amíg kibontakoznak az egyediségükben nagyon is általános sorsok, öt egymástól igen különböző ember sorsa, addig megjelenik a szerző(k) véleménye is a világunkról. Mert ne legyenek illúzióink: ez a könyv rólunk szól, a jelenünkről, itt, ebben a furcsán érdekes országban, ahol az a szokás, hogy vagy elvek nélkül bólogatsz, vagy ellenség vagy. Nem szoktunk a vitához, nem szoktunk az építő gondolatokhoz, nem értjük, ha a másiknak mondanivalója van, annak dacára, hogy a szekértábor akár azonos Esetleg uram bocsá': nem egyezik meg a véleménye száz százalékban a hivatalossal. Akkor már csak ellenfél, sőt, mi több: ellenség lehet. 

Ezen edződtünk. Itt állunk, huszonöt évvel a rendszerváltás után, és még mindig (már megint) nem tudunk gondolkodni. A Kádár-kor bűzös illúziója volt, hogy ha nem gondolkodsz, ha befogod a szád és lehajtod a fejed, akkor viszonylag boldogulhatsz a zárt rendszerben, s lesz munka meg SZOT-üdülés. Csak ne gondolkodj arról, ami az elvtársak dolga. 1989-ben sokan abba a hitbe ringatták magukat, hogy végre, eljött a gondolkodó, konstruktív, tevékeny élet. Amikor felelősek leszünk a sorsunkért, amikor merünk és akarunk is előre lépni, csiszolni, jobbítani az életen, tudnunk jogot és kötelességet egyaránt. Amikor senki nem mondhatja meg többé, hogy mit gondolhatsz, hogyan élhetsz, és legfőképpen: nem hajlanak le ismét a fejek. Amikor kiléphetünk az "azért, mert én azt mondtam" világából. Amikor valódi dolgok történnek majd, egy valódi világban, s nem félünk kiállni a véleményünkkel, a munkánkkal nyílt plénum elé, tudván, mi beletettük a tőlünk telhető legjobbat, és nem alkudtunk meg a hatalom szánalmas képzete előtt. Amikor felnövünk végre.

Nos, 2015-ben megszületett ez a könyv, ami öt jellemző sorsú emberről szól. Akik különbözőségükben is nagyon hasonlítanak a tenni akarásukban, abban, hogy kiválóan végzik a munkájukat, beleteszik lényük-tudásuk legjavát. Valamint hasonlítanak abban is, hogy sorsuk látlelet az ország jelen állapotáról. Kiváló tükröt tartanak elénk azzal, hogy mesélnek, véleményt mondanak közállapotokról, közgondolkodásról, a kis magyar valóságról. A közügyek és a magánügy kényes, elmosódó határairól. Magyar narancs, vagy talán még az sem ...

A könyv befejezése óta nem tudok szabadulni a keserű mellékíztől. Fojtogat, nem ereszt. Olyan üres, lelketlen hangulat vesz rajtam egyre erőt, mint amilyen volt az internet előtti ősvilágban, melyben nem volt mindenkinek telefonja, és nem volt hétfőn adás a tévében. Mindenki a rádiós kívánságműsort hallgatta, kettőtől ötig, az Europe Final countdownja szólt, az anyák vasaltak, az apák ki tudja, hol nem voltak, mert aznapra nem adatott családi tűzhely, ami köré össze lehetett gyűlni,  és közösen, a tévéműsor apropóján ki - és megbeszélni lehetett az élet dolgait. Üres, rideg, nyomasztó, oxigénszegény, gondolattalan hangulat. Ezt érzem a könyv elolvasása óta, és ezt éreztem közben is. Nem akarom azt hinni, hogy az élet ismétli önmagát. Nem akarom azt vélni, hogy elfelejtettünk gondolkodni. Nem akarom csak a szótárból kikeresni az egyéni felelősség kifejezést.  Tanult tehetetlenség? Mondjátok, hogy tévedek!

Első mondat:
"Nem szeretem a tökfőzeléket."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések