Kondor Vilmos: A bűntől keletre



Kezdhetném én is szenzációhajhászón és olcsón: Kondor megölte a miniszterelnököt! Jó kis felütés, nem? Persze, hogy nem az. Kézenfekvő lenne azt hinni, hogy minden, ami Kondor Vilmos első, kortárs környezetben játszódó krimijében olvasható, az maga a valóság, netán aktuálpolitikai vágyálom, krimi köntösbe öntve, de ennyire azért ne legyünk ostobák. Igaz, maga az író is sokat tett az ezekből a félreértésekből eredő feszültségek fenntartásáért, ami azonban egyfelől jót tesz az eladásoknak, másfelől jót tesz az olvasónak, és ez utóbbi a fontosabb.

Maga a cselekmény, a krimiszál hozza mindazt, amit joggal elvárhatunk (és el is várunk) egy ilyen rutinosnak számító, szakmai veterántól, mint a szerző. Csattanós, izgalmas, fordulatos, szinte kalandregénybe forduló fősodor, ami nyomokban road movie-t is tartalmazhat a könyv második felében. Nem vagyok egy megszállott krimista, annál is inkább, hogy minden második ember, aki arra adja a fejét, hogy krimit írjon, csak szeretne hozzá érteni, esetleg utánoz valakit. Nem így Kondor, akinek sajátos, jól beazonosítható stílusa és logikája van, s mint ilyen, ritka madár. 

Ettől a könyvtől ne várjon senki Budapest noir- hangulatot, azonban erősen javallott otthon lenni a közéletben, és napjaink politikai életében. Anélkül is jól lehet szórakozni olvasás közben, azonban a valódi finomságok a vájtfülűeknek (sasszeműek...) vannak fenntartva. Igen, tudom: súlyos képzavar! Amikor a mindenkori jelenben a mindenkori miniszterelnököt meggyilkolják, s a kormánypárt koalíciós partnere a Demokrata Keresztények nevű formáció, amikor megkapunk mindent, a szittya-betyár virtustól a vezető politikusok tűpontos jellemrajzáig, akkor jókat mosolyoghatunk. Amikor csak a nevek átirata keveredik a pozíciókkal, de pontosan tudjuk, hogy kikről van szó, és melyik csatorna híradójában szoktak haknizni a legújabb, világmegváltó agymosással, addig nem lehet baj: minden, a jelen valóságra érzékeny olvasó feljegyzi magának, kéménybe, korommal: feleim, mindenkor javasolt Kondort olvasni.

Nem spoilerezek, nem rántok le lepleket sem a cselekményről, sem egyéb, fontos utalásokról, azokat fedezze fel mindenki magának. Annyit azonban elárulhatok, hogy ez egy egészen kiváló könyv. Abból a -kihalóban lévő- alfajából a szórakoztató irodalomnak, ami nem súlytalan, amiben szép, élvezetes magyar mondatokkal meséli el a szerző a történetet, amelyben aha-élmények egész sorával találkozhatunk olvasás közben. Okos. Értékes. Kiváló. Mint az megszokott.

Egyetlen dolog böki a csőrömet mégiscsak (s talán a szerző megbocsát): van egy szó a könyvben, ami körülbelül 12-vel többször fordult elő, mint az jóleső lett volna. Nem, nem a káromkodásokra gondolok. Azok ültek. 

Első mondat:
"Ferenczy igyekezett nyugodt maradni, miközben a házaspár közötti szócsatát figyelte; már amennyire csatának lehetett hívni azt, ahogy a férfi válogatott gorombaságokat vágott a felesége fejéhez."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések