Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk



Élet az észak-koreai diktatúra elit egyetemén - így az alcím, amiből már sejthető, hogy nem egy átlagos, az őrült rezsim által elnyomott tömegek életét bemutató könyvvel állunk szemben. Nem más ez, mint a rendszer kegyeltjeinek, a kiválasztott kevesek gyermekeinek élete: azoké, akiket az országból ugyan ki nem engednek, de különleges kiváltságokban lehet részük. Azaz tanulhatnak angolul vagy nem vezénylik őket, a felsőoktatási tanulmányaik helyett, építkezésekre.  Sőt, még étel is kerül eléjük, naponta háromszor.

Bizarr kép ez egy időn és téren kívüli világról, ahol a mozdulatlanságban is létezik egy sajátos vákuum: az elit egyeteme. Ami, bár műszaki egyetem, de nem tanítanak ott természettudományokat. Ami, bár csakúgy a nyugat és a vallás gyűlöletére oktat, mint minden intézmény az országban, nyugati, keresztény hívők adományaiból működik. Ha úgy tetszik: a jövő (vagy talán már a jelen) tömeggyilkos irányítóit okítják az ő pénzükből. Fűtés nélkül, gyakran áram nélkül, totális agymosásban, elnyomásban és a végletekig infantilizáltan. Hiszen kit lehet jobban függésben tartani, semmint az önállóságra képtelen, gondolkodni sem megtanított, gyermeki sorban létező személyt, aki ráadásul retteg is? 

Ez a rezsim nem tanít meg gondolkodni, tiltja a kérdést, a véleményt, az egyéniséget, az egyes emberben való gondolkodást: az engedelmes, fejet leszegő, rettegő, vezényelhető embermasszában hisz. Miközben a világ másik fele elfeledkezett róluk, évtizedek óta tízmilliók senyvednek a földi pokolnak ebben a különösen kegyetlen posványában: Észak-Koreában. Ebben a koncentrációs táborokkal keresztezett 1984-ben milliók halnak éhen, amíg a zsírsertés vezetőik dúskálnak, és saját nem létező dicsőségükben fetrengenek. A diktátorok harmadik generációja "vezeti" ezt az semmivel sem össze nem téveszthetően hányingert keltő nyilvános onanizálást, amit ők "erős és virágzó nemzetnek" hazudnak az agymosott és megnyomorított generációknak, akik kénytelenek füvet enni éhínségek idején. Esetleg feljelenteni a saját szüleiket. Vagy a kiválasztott kevesek közé tartozni, akik így "csak" kabátban kell üljenek a Műszaki Egyetemen télen, ahová nem önszántukból mentek, amint el nem hagyhatnak, ahol nem tanulhatnak műszaki tárgyakat, ellenben naponta nyilvános önkritikát és megszégyenítést kell gyakorolniuk, s éjjelente virrasztással őrizhetik  a "Kimirszenizmus előadótermét", természetesen bélelt ruházat nélkül, a süvöltő szélben. Ebben az idő által meg sem látogatott országban, ahol minden durva, rideg és kegyetlen, még a közbeszéd is az. A hivatalos hírcsatornák mocskos és kíméletlen szlenghez szoktatják a népet, ezt a valaha oly kifinomult, ötezer éves múltra visszatekintő népet.

Hogy mi értelme van mindennek? Természetesen semmi. Hogy miért hagyjuk ezt működni? Természetesen semmi válasz nem adódik erre a kérdésre. Hogy a pokolra jutunk-e mindannyian, miután az észak-koreaiaknak már véget ért a földi pokol? Nem tudhatjuk. Csak sejthetjük, hogy igen. És ott lesz a helyünk. 

(Szarvashiba a fordítónál, s a szerkesztőnél: az Elfújta a szél című klasszikus semmilyen körülmények között nem fordítandó így: Elment a széllel és társai... )

Első mondat:
"Az idő ott mintha más ritmusban telt volna."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések