Michel Houellebecq: Behódolás



Sokan, sokféleképpen írtak már erről a könyvről is, de élek a gyanúperrel, hogy sokkal kevesebben olvasták, mint akik beszélnek róla. Nem is lehetne aktuálisabb a kötet,  mint ezekben a hónapokban, amikor Európa olyan, új típusú kihívásokkal néz szembe, amiről az értők, a nyitott szemmel járók is azt remélték, hogy csak évtizedekkel később valósul majd meg. 

Nem tudom, fogunk-e tudni valaha egyáltalán indulatok nélküli diskurzust folytatni erről a témáról, melyről a vélemények ütközése az ostobaság okán indulatokat szít és agressziót szül: minél nagyobb a tudatlanság, a butaság mértéke, annál sarkosabb vélemények, és annál erősebb indulatok törnek a felszínre. A rettegő ember, akinek semmije nincs, csak a véleménye, aki semmi miatt nem különleges vagy sikeres, csak a kényelmes európai élete okán, remegve félti a születési helye véletlen szerencséje által neki megadatott viszonylagos nyugalmat és jólétet: tudván tudja, hogy nem lenne képes azt sem megőrizni, sem újratermelni egy bonyolultabb világrendben saját jogon. Talán maga a szerző is áldja a mázlit, ami különösen pikánssá teszi ezt a könyvet napjainkban: egy összeurópai, sőt, lassan világméretű probléma tartja a felszínen a Behódolást.

Ami egyfelől kiváló könyv, a legjobbak közül való, amit a szerző valaha is papírra vetett, másfelől polgárpukkasztó. Mi más is lenne, ha Houellebecq a szerző? Az az író, aki saját bevallása szerint az iszlámot tartja a "legidiótább" vallásnak, felvázol egy, a nagyon is közeli jövőben létrejöhető világrendet, melyben Franciaországot az iszlamisták kezdik el kormányozni. Csador és vallási főiskolák, békés átmenetben bevezetve. Furcsa kép, de talán nem ez az utópisztikus vonása a legerősebb. Sokkal fontosabb a lélektani rétege: egy átlagember, egy egyetemi tanár lelki hasonulását, rugalmasságát, behódolását kísérhetjük végig a lapokon, a közömbösségtől a félelmen, a kivonuláson, majd az alkalmazkodáson keresztül a  beilleszkedésig. Hiszen nem a világot építették körénk, hanem mi születtünk a világba, melyhez alkalmazkodnunk kell, ha nem tudjuk vagy nem akarjuk megváltoztatni azt. Máskülönben elveszünk, mind lelki, mind gondolati értelemben belepusztulunk.

Nem az iszlám itt a lényeg, bár aktualitása van, és nem is az erős szexuális részletek (ez utóbbiak a főszereplő lelkiállapotának kiváló metaforái a könyvben), hanem az, hogy az egyszeri ember csak élni és boldogulni akar, ebben az egy életében, ami adatik. Persze, az is közrejátszhat, hogy egyedül lenni, mindenkivel szemben nem egy hálás feladat, értsd: olyan könnyű a tömegekhez csapódni. Így soha nem leszünk egyedül. Magányosak, persze, még lehetünk, de létezik az a nyomorult létállapot, melyben a társas magány az elérhető legjobb.

Lehet vitatkozni azon, hogy akarunk-e változásokat vagy sem? A változások csak megtörténnek, ha hadakozunk ellenük, ha nem. Azonban rendelkezhetünk a rugalmasság és az intelligencia olyan fokával, amely az új típusú kihívásokkal való szembenézést fájdalommentessé teszi számunkra, és a világ számára is. El lehet dönteni, melyik a célravezetőbb.

Tótfalusi Ágnes -szokás szerint- kiváló fordítói munkája. 

Első mondat:
"Bús ifjúságom évei alatt Huysmans végig mellettem állt mint társ, mint hűséges barát; soha nem kételkedtem benne, soha nem estem kísértésbe, hogy elhagyjam őt, és más téma után nézzek; 2007-ben egy júniusi délutánon, miután sokáig vártam, és talán az elfogadhatónál is hosszabban elhúztam az időt, a Paris IV-Sorbonne bírálóbizottsága előtt megvédtem Joris-Karl Huysmans, avagy menekülés az alagútból című doktori értekezésemet."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések