Jodi Picoult: Csodalány



Picoult annyi könyvet írt lassan, mint égen a csillag, így óhatatlan, hogy akadnak közte olyanok, melyek fényesebben, s olyanok is, melyek kevésbé fényesen ragyognak a többinél. S bár  Csodalány az utóbbiak közé tartozik, nem jelenti azt, hogy kár lenne elolvasni. 

Egy, az Egyesült Államokban sokkal jelenlévőbb témát boncolgat ezúttal a botránytémákat feldolgozó regények sikerszerzője: a stigmák és a vallási víziók megjelenését. Lehetséges-e, hogy egy hétéves kislány csodákat tesz, gyógyít, holtakat támaszt fel, s egyúttal Istent látja, aki nem mellesleg -szerinte- nő? Lehetnek e stigmái egy kisiskolásnak, aki ráadásul nem is kap vallásos neveltetést? Csupa olyan téma, ami felborzolja a hívők idegrendszerét, főleg egy olyan országban, mint az USA. Ott, ahol a neoprotestánsok olyan széles tömegeket -és nem mellesleg: gazdasági erőt - képviselnek, hogy elnökválasztásokat képesek eldönteni, egy ilyen téma nagyon nagyot szól. Különösen az ezredforduló hiszterizált hangulatában, mert ne feledjük: ez a könyv 1999-ben jelent meg. A tévés prédikátorok milliárdossá is könnyen válnak abban az országban, ahol talán kissé könnyebben vevők a széles tömegek az egyszerű, könnyen emészthető, jól látható panelek közé illő válaszokra. A fogyasztói társadalom őshazájában nem feltétlenül hajlanak az emberek a hallottak/látottak boncolgatására: a készen kapott dolgokat kedvelik. Így könnyebb hinni vagy nem hinni bármiben, hiszen csak figyelni kell az iránymutató személyek, médiumok szavára. 

Nálunk kicsit más a helyzet. No, nem mintha az Átlagos Ember bonyolultabb lélek lenne, mint ott, de az öreg kontinensen a lételemünk a kételkedés, és olyan sokszor nem lelkesedünk azért, amiért kellene, s ezzel párhuzamosan persze, öleljük azt magunkhoz, amit szinte bűn. Itt a vallás sem olyan egyszerű, magától értetődő vagy könnyen emészthető dolog, hogy a Vatikán árnyékában túl sok karizmatikus térítő férne el a hitpiacon. Igaz, aki meg van, az túl jól keres a nyilvánvaló hazugságaival ...

De vissza a könyvhöz! Aminek egyfelől kárára vált az, hogy ennyivel az eredeti megjelenés (és a Millennium) után jelent meg magyarul, másfelől a fordításával is problémák adódtak. Nem elég választékos a magyar szöveg, gyakran tűzdelve olyan kifejezésekkel, amelyek már majdnem azt jelentik, ami a szövegkörnyezetből kitetszik, de valahogy mindig kiderül, hogy mégsem az volt az odaillő kifejezés. Bár egy szórakoztató regény nem szépirodalom, s nem is olvasom olyan elvárásokkal, ez mégis zavart: nem tudtam lankadatlan lelkesedéssel olvasni az olykor meg-megbicsakló szöveget. 

A szerző, fogalmam sincs, miért, de ötvözte egy gyermekelhelyezési perrel a vallási látnokként megjelenő kislány történetét, megspékelve egy depresszióval már korábban kezelt, megcsalt anya minden hányattatásával és kétségével, így előállt az a helyzet, hogy túl sok lett a jóból. Két, különálló könyvben jobban szórakoztatott volna a dolog, az egyikben szívesen olvastam volna a gyermekelhelyezésről, a pszichés problémákkal küzdő, elhagyott, elbizonytalanított asszony gondjairól egy gyermekelhelyezési perben, és egy másikban arról, hogy min megy át egy stigmatizált gyermek a média és a fanatizált tömegek figyelmétől kísérve? Túl nagyot akart, túl sok témát gyömöszölt egyszerre ebbe a könyvbe, melyben igaz, valóban nem ítélkezik, ahogy hallottam itt-ott, de Picoult egyetlen könyvében sem szokott. Így férhettek bele olyan logikai megbicsaklások is, hogy hogyan idézhet  vallásos szövegeket a megfelelő helyen, transzba esve az a gyermek, aki soha hasonlót sem hallott, nem nevelték vallás szerint, majd hogyan lehet ez talán mégis csak a képzelete szüleménye?  

Illetve, ott vannak még a nevek is: a Faith (hit) nevű kislány, akinek az anyja Mariah White (Fehér Mária). Túl sok a sugalmazásból, írónő kérem. Jobb szeretem, ha marad hely az olvasó fejében az önálló gondolatokra is, mert ez így túl direkt.

Ezek miatt nem ébresztett gondolatokat ez, a mindenképpen gondolatébresztőnek szánt könyv, inkább picit sajnáltam, néha feszengtem az olvasása közben. Van jobb könyve, már magyarul is, és írni is fog még nem egyet a szerző. Kíváncsian várom a következőt.

Első mondat:
"Egy átlagos napon Faithnek és nekem nem kellene otthon lennünk, amikor anyám rám csörög, hogy meghívjon bennünket, nézzük meg az új koporsóját."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések