Dragomán György: A fehér király



Ó, Istenem, ó, istenem, ó, istenem! Van az az érzés, ami a gyomrodból tör elő, hirtelen, hogy aztán egy váratlan, jól irányzott ütéssel összerántson, majd el se engedjen, soha, soha, soha ... de legalábbis addig nem, míg túl nem csordul a pohár. Bőgni kellene, de nem tudsz. Kiabálni kellene. Üvölteni, világgá üvölteni a reménytelenséget, a dühöt, az elfogyó erőt, az akaratot, a tehetetlenséget. 

Nem gyakori, hogy így elragadhasson egy könyv, még akkor sem, ha beleélős vagyok. Dragomán György regénye annyira valóságos, mint amennyire fikció is lehetne: pont ettől lesz eredeti. Az irodalmi értékét, és szépségeit is nálamnál sokkal okosabbak-szebbek-jobbak elemezték ki sorra, én csak az enyémet tehetem hozzá. Elmesélhetem a szám szélén játszadozó mosolyt, miközben a szabálytalanul szépséges, gyermekien hosszú mondatokat olvastam, tele egy kiskamasz fiú valódi lendületével és tematikáival. Mesélhetek az erőről, ami a lapok mellé ragasztott olvasás közben (igen, képzavar). Elmondhatom azt is, hogy egyszerre vágytam gyorsan és lassan olvasni ezt a könyvet: gyorsan, hogy hamar túl legyek a végén, mert sejtettem, hogy nemleszennekjó' ...,  és lassan is, egyes bekezdéseket újra és újra megízlelve, mert ami szép, az bizony az. 

Nehéz volt a történet, ahogy nehéz volt a szívem is olvasás közben. Szerettem volna, ha ez a fiú, akinek elvitték az apját kényszermunkára, viszontláthatja őt, de persze, sejtettem, hogy ez egy diktatúrában nem olyan egyszerű. Egy ostoba, hideg, gonosz rezsimben semmi nem egyszerű, amikor már zsigerivé válnak az elhallgatások és az öncenzúra, amikor belső kényszerré válik a megfelelés: akkor már generációk lelke ment tönkre. Nem múlik el nyomtalanul. Mészáros Márta-hangulatom (nem szeretem) is lett: az ő filmjeinek színeit éreztem felsejleni, meg az 'A tölgy' című, román film epekeserűségét. Mindezt úgy, hogy ellenpontként ott el a főhős, ez a kissrác, aki gyerek, akiknek a világ egyszerű dolgai is jelentőséggel bírnak, mint afféle gyerek számára, de közben egy végtelenül komoly és felnőtt helyzetbe csöppen az apja elhurcolásával. Gyerek marad, gyerek maradna, persze, de az ártatlanságán talán már csorba esik. Már nem lesz többé felhőtlen a szórakozás, ha eltűnik az egyik támasz: az egyik szülő, az apa.  Furcsa kontraszt, pattanásig feszülő ellentétpár vonul végig ezen a lazán fűzött elbeszéléscsokron. 

Olvassátok, feleim! Mindenkor javallott Dragománt olvasni. Nem kaptok tőle könnyű lelket, nem oldoz fel és nem old meg semmit a végén, de mint minden semmi, ez a vég is magában hordozza a lehetőséget mindenre. Például arra a nyomásra, ott, gyomortájékon...

Első mondat:
"Az ébresztőórát este a párnám alá dugtam, hogy csak én halljam meg a csergését, és anya ne ébredjen fel, de az óra még nem is szólt, én már készen voltam, annyira készültem a meglepetésre."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések